Eltüntetett közpénzek, hibás gazdaságpolitika, brókerbotrányok - ezeket tudja felmutatni Matolcsy György.

Ami járna, az elsősorban sok év börtön, azért ahogyan a rábízott közpénz elvesztette a közpénz jellegét, és bizonytalan tulajdonosi körű ingatlanberuházókat gazdagított. Erre természetesen majd csak akkor fog tudni sor kerülni, amikor a legfőbb ügyész felesége nem havi 5 millió forintért dolgozik a jegybanknak, illetve a legfőbb ügyész és a jegybankelnök nem jár össze kedélyes ebédekre, átbeszélendő a feljelentéseket.

De ha ettől eltekintünk (lehet ettől eltekinteni?), akkor akár érdemes is lehet megnézni, mennyire megalapozott Matolcsy érvelése. Ő ugyanis azt állítja, hogy 2010 óta a magyar állam vezetői sikeres gazdaságtörténelmi tetteket hajtottak vége, és ezért a magyar állam vezetőit meg kell fizetni. Logikailag nem világos, hogy miért kell a jegybankelnököt kiemelni – pl. a nemzetgazdasági miniszterrel vagy a miniszterelnökkel szemben, de inkább koncentráljunk a sikeres gazdaságtörténelmi tettekre.

Annál is inkább, mert néha úgy tűnik, hogy az elvben független elemzők és az ellenzék szimpatizánsai is kezdik elhinni a megállíthatatlan sikerpropagandát. Emögött nyilván megbújik az, hogy sokszor vizionálták valamiféle csődöt vagy válságot, és ezt mindig sikerült elkerülni. De a saját magunk okozta katasztrófa elkerülése önmagában aligha lehet történelmi tett, így próbáljuk inkább azt nézni, hogy hogyan lehet objektíven megítélni a Fideszes gazdasági kormányzat teljesítményét. Amelynek kétségtelenül Matolcsy György a meghatározó alakja nemzetgazdasági miniszterként majd jegybankelnökként is, a politikailag súlytalan Varga Mihállyal szemben.

A makroökonómia alapvető problémája, hogy ellenőrzött kísérletekre nincs lehetőség, így hasonló országok gazdasági folyamatainak összevetésével kell megpróbálnunk megítélni a gazdaságpolitika eredményességét. Én a hasonló történelmi pályát befutó, az Európai Unió perifériáját jelentő visegrádi országokat vettem, kiegészítve a teljes időszakban EU-tag szomszédos országokkal, Szlovéniával és Romániával. A minket legjobban érdeklő mutató a bruttó hazai termék, a GDP megtisztított, reálváltozása. Ez a gazdaság növekedése, meghatározza a fenntartható jövedelmi, fogyasztási szinteket. Ha magas, akkor könnyű munkát találni, növekednek a fizetések, mindenki úgy érzi, hogy előre jut az életben. Ha negatív, akkor elbocsátások és megszorítások követik egymást. 

Lássuk akkor a számokat:

A hatországos mezőnyünkből 2010-2015 és a 2011-2015 összesített növekedésben is csak az alsó felébe jutott Magyarország, nem is kevéssel lemaradva. Nálunk lényegesen csak Szlovénia teljesített rosszabbul. Ha a 2015-ös számot nézzük, hogy hová jutottunk, akkor pedig holtversenyben a legrosszabb eredmény a miénk.

Már első ránézésre sincs itt semmiféle siker, csak lemaradás. A felszín alatt viszont, ha a számok mögé nézünk, nagyon rossz a helyzet:

• A 2014-es kiugró érték csak választási évnek és a jellemzően alacsony hatásfokkal kiöntött Európai Uniós támogatásoknak köszönhető;
• Az évi 1000 milliárd forintos EU támogatáson túl gyakorlatilag csak újabb autóipari beruházások hajtják a magyar gazdaságot. Hatalmas állami támogatással egy komoly kockázatokat magában rejtő rossz szerkezetet sikerül rögzíteni.
• A multiellenes politika következtében nem csak a külső, de a belső, a hazai vállalkozók befektetési bizalma is alacsony. Ennek következtében a beruházási ráta az amortizáció alatt van.
• A közmunkarendszer sokszázezer embert zár csapdába. Őket nem közelítette, hanem távolította a valódi munkaerőpiactól a kormány.
• Az egészségügyből és az oktatásból jelentős forrásokat vontak ki, aminek az eredménye a funkcionális államcsőd: ezeket a feladatokat sok esetben már alig látja el a magyar állam. Közép- és hosszútávon ennek a gazdaságban is súlyos következményei lesznek.

Arról se feledkezzünk meg, hogy miután Matolcsy György lett az MNB elnöke, gyorsan beolvasztottak a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyeletét. A Quaestor, a Hungária, a Budacash vígan folytatták az üzelmeiket Matolcsy ellenőrzése alatt is. Ha tavaly januárban váratlanul nem értékelik fel a svájci frankot, akkor talán még most is folytatnák. A hatalommal feladat és felelősség is jár. Matolcsy nem látta el a feladatát, ellenben nem is vállalta a felelősséget, nem mondott le, pedig az általa vezetett felügyelet két évig nézte tétlenül a magyar történelem legnagyobb pilótajátékát.

Szóval jár Matolcsy Györgynek ötmilliós fizetés? Nem!!!

Én elvben nem ellenezném, hogy a Magyar Nemzeti Bank elnökének ilyen kimagasló jövedelme legyen. Egy kiemelkedő képességű, tapasztalt, bizonyított szakembert piacilag versenyképes módon meg kell fizetni. Csak éppen Matolcsy György nem ilyen szakember: a „szakértelmére” soha nem is volt piaci kereslet. Egyetlen értékelhető képessége, hogy Orbán Viktort a vudu szövegeivel le tudja nyűgözni. De az láthatóan jól fizet.

Ha tetszett a cikk, csatlakozz Facebook oldalamhoz és kövesd későbbi bejegyzéseimet is:

Nagyon szürke, nagyon ötlettelen, méltatlan épület – fogalmazott egy világot megjárt építész Zoboki Gábor Karmelita kolostor mellé tervezett épületével kapcsolatban a Magyar Építőművészek Szövetségének estjén tegnap, amelynek fő vendége Lázár János volt, és amelyre állszakállat ragasztva besurrantam.

Mélységesen egyetértek a véleményével, bár a legfontosabb jelzőket nem mondta: szükségtelen és felesleges. Mert nem kell a várba költöztetni a miniszterelnököt, az a hivatal betölthető a magaslati panoráma nélkül is. Lázár János azért szabályosan beleizzad, hogy megpróbálja megérvelni. A magyar államiság ezeréves központjaként hivatkozik rá – amiben természetesen téved, hiszen a tatárjárást megelőzően a budai Várhegy tetején legfeljebb elszórt házak voltak, azt követően költözteti erre a jobban védhető helyre Pest és a római városon alapuló, ma már Óbuda lakosait, és amely az Anjouk építkezéseit követően, Luxemburgi Zsigmond idején válik a legfontosabb királyi rezidenciává.

Majd arra hivatkozik, hogy nem véletlen, hogy a törökök is el akarták foglalni – ezzel kapcsolatban azt jegyezném, hogy a törökök sok más mellett Kőszeget is el akarták foglalni, az még sem merül fel, hogy Orbán Viktor oda költözzön, bár szép történelmi előzményként három hétig Szálasi Ferenc is „vezette” onnan az országot. Folytatódik a sor azzal, hogy a Habsburg-adminisztráció, a Helytartótanács is itt épült ki – kár, hogy miközben ezt már 1723-ban létrehozták, csak 1784-ben költöztették Budára.

A fikciós történelem meg csak gomolyog tovább a miniszterelnökséget vezető miniszter előadásában. Megtudhattuk például, hogy a kiegyezést követően megvásárolták a gödöllői kastélyt a magyar államfő nyári rezidenciájának. Sajátos újraértelmezése ez a koronázási ajándéknak, de még vidámabb az elhangzottakhoz képest a tény persze, hogy nem nyáron tartózkodtak ott, hanem tavasszal és ősszel, a vadászati szezonban.

„A múltat nem lehet meghaladni” – fejezte be a nagy ívű bevezetőt Lázár János. Ezért lesz a Miniszterelnökség a Karmelita kolostorban. Értik, mivel a múltat nem lehet meghaladni, ezért egy olyan épületbe költözik a miniszterelnök, amely a civil közigazgatást legfeljebb a II. Világháborút követően szolgálta, ellenben volt rendház, lakóépület, kaszinó, katonai épület, és legismertebben színház.

Persze ez csak egy átmeneti épület lesz, a nagy cél, hogy a köztársasági elnök átköltözzön a királyi palotába, és akkor a miniszterelnök végre beköltözhet a Sándor-palotába. Oly rég ábrándozik erről Orbán Viktor, és mily cseles az az ellenség, amely a kétharmadot is megakadályozta, hogy ennek a vágyának eleget tegyen. Medgyessy Péter talán már maga is bánja, hogy a köztársasági elnök beköltöztetésével ilyen csúnyán keresztbe tett Orbánnak, hiszen őt mégsem lehet csak úgy kilakoltatni.

Most tehát egy grandiózus tervre van szükség, ami elrejti a valós szándékot. Megjelenik Kövér László, a mumus, a Parlamentből való távozásra szólította fel a miniszterelnököt. Arról a Kövér Lászlóról van szó, aki elmondja, hogy nem ért egyet az MNB alapítványok „nem-közpénzesítésével”, majd gondolkodás nélkül aláírja. Látható, hogy a régi kollégistatársak közül ki az, aki ténylegesen ellent mer mondani. Nem Kövér László. Ráadásul hol volt ő még a házelnökségtől, amikor már folyt a Sándor-palota helyreállítása. Csak a 2002-es választást nem kellett volna elbukni.

Lehet, hogy mi is jobban jártunk volna, mert akkor Orbán dunai terasza érdekében nem folyna ez a lassan 1000 milliárd forintos ötletelés Budapest átépítéséről. Liget-projekttel, Nyugati pályaudvar feletti parkosítással, Déli pályaudvar megszüntetésével, két ötszáz fős minisztérium várba költöztetésével, új Széchenyi Könyvtárral, historizáló rekonstrukcióval. Ezek közül a projektek közül van, ami önmagában megállna. Csak éppen amikor tényleges dolgokra kellene pénz, például negyvenéves szerelvények helyett újakra az M3-as metróban, vagy az állomások akadálymentesített felújítására, akkor ennek az összegnek a töredéke sem elérhető Budapest számára. Ezért ne is higgye el senki, hogy ezek közül sok minden meg fog valósulni, mert a lényegük a ködösítés.

A miniszterelnökségi építkezés azonban már meg is kezdődött. És akkor visszatérve Zoboki Gábor új épületéhez: az egy gépház. A Zaha Hadiddal példálózó építész tényleg egy végtelenül unalmas épületet tervezett a Karmelita kolostor és a Dísz tér közé. Ha már épül valami erre a helyre, akkor egy ikonikus épületre lenne szükség. De én értem Zoboki érveit: egy funkciójában mellérendelt, a hasznos területének felét ténylegesen gépészet céljára felhasználó épület nem homályosíthatja el a mellette álló, - ismerjük be – szintén nem nagyon izgalmas kolostorépületet, ami funkcionálisan sokkal magasabb rendű, hiszen a miniszterelnök irodáját foglalja magában, állam- és kormányfői vizitek célja.

Az egész koncepció tévedés az elejétől, amit Zoboki udvariasan úgy fogalmaz meg, hogy Kínában tapasztalt ilyen típusú megrendelőket, akik ennyire erős elképzeléssel rendelkeztek az épületről. Értjük, újgazdagék építkeznek, a szakmai és művészeti szempontok másodlagosak.

Ami számomra meglepő volt, az az építészek hallgatása volt. Schneller Istvánék kiállását követően heves vitára számítottam. A fent már hivatkozott, külföldről hazatért építészen kívül igazából nem nyilvánítottak véleményt se pro, se kontra. „Ülnek mint hal a fűben”, hogy az előbbi urat hivatkozzam. Ide jutott Magyarország, már senki nem hajlandó kimondani, hogy a király meztelen. Esetleg ha a kegyelmes úr lenne kedves megfontolni, hogy nem semmisíti meg arányaiban a Szentháromság teret az egykori pénzügyminisztériumi épület Mátyás templom magasságáig történő helyreállításával.

Pedig nem kell építésznek lenni, hogy lássa valaki az ellentmondást, amikor a kiköltöztetni szándékozott MTA, Nemzeti Galéria, Széchenyi Könyvtár számára épülő modern, új funkcionális épületeket dicséri, és a kiköltöztetés kényszeréből keletkező városfejlesztési lehetőséget, amivel be is ismerte, amit amúgy is mindenki tudott: hogy Orbán Viktor várba költöztetése az egésznek a mozgatórugója. Mert ha a tudományos intézeteknek, képtárnak, könyvtárnak fontos a funkciójának megfelelően tervezett új épület, akkor a minisztériumoknak miért nem?

Miért nem mutatnak rá, hogy Lázár Jánosnak teljesen igaza van, hogy szükség van egy, a magyar államiságot szimbolizáló épületre, amely utal a magyar történelemre, amely reprezentál, amely lenyűgözi az idelátogató vendégeket, amely megmutatja, hogy „mi is vagyunk valakik”? Csak éppen ez az épület Steindl Imre tervei szerint már elkészült. Ez az Országház épülete. Annál jobbat nem lehet alkotni, de nem is kell. Bőven van benne megfelelő tér a miniszterelnök számára is, körülötte pedig sétatávolságon belül a kiépült kormányzati negyed, remek tömegközlekedéssel. Ennek is van már annyi „kormányzástörténeti előzménye” mint a várnegyednek.

Engedjük már el azt a dunai erkélyt.

UPDATE: A felszólaló építész vélt pártszimpátiája egy általam félreértett szarkasztikus megjegyzésen alapult, ezt töröltem, az érintettől elnézést kérek.

Ha tetszett a cikk, csatlakozz Facebook oldalamhoz és kövesd későbbi bejegyzéseimet is:

TLDR. Mi fán terem a külső bizottsági tagság. Mi történik manapság egy bizottságban, képviselő-testületben. Miért nem szeret Tarlós István. Mit csinál Székely Sándor. Hogyan változtatja a főpolgármester a politikai érdekétől függően az álláspontját.

Az önkormányzatok működésében kevésbé járatos olvasók számára kis magyarázattal kell kezdenem. Az önkormányzati választásokon polgármestert és önkormányzati képviselőket választunk, belőlük áll össze a képviselő-testület (bizonyos helyeken közgyűlés), amely az önkormányzat feladatait közvetlenül és szervei által ellátja, és helyi népszavazás, polgármester, jegyző hatáskörein túl a döntéseket hozza. A képviselő-testületnek létrehozhat bizottságokat, amelyekre átruházhat bizonyos hatásköröket, vagy akár arra a célra is, hogy részletesebb vitáktól mentesítse a teljes képviselő-testületet. A sajátos csavar egy általános „parlamenti” működéshez képest itt jön a magyar önkormányzati rendszerben: ezeknek a bizottságoknak szavazati joggal rendelkező tagja lehet olyan is, aki maga nem tagja a képviselő-testületnek, ők a hivatalosan nem-képviselő, a zsargonban „külső” bizottsági tagok. Az ő személyükről a képviselő-testület többsége dönt. Ez az intézmény 1990 óta létezik, és igazából számomra rejtély, hogy mi lehetett vele a cél. Talán, hogy a laikus képviselők mellé szakértőket vonjanak be, vagy hogy tehermentesítsék a képviselőket. De igazából ezekre lennének jobb megoldások is, igazi szakértőknek lehetne eseti vagy állandó megbízást adni, a képviselőket meg lehetne jobban fizetni, hogy főállásban végezzék a tevékenységet, vagy kaphatnának munkatársakat, mert abban igazából nincs logika, hogy a képviselőkkel azonos mértékű általános döntési jogkört kapjanak olyanok, akiket nem választottak meg.

A 10 ezer főnél nagyobb településeken Magyarországon a rendszerváltozás óta a pártok határozzák meg az önkormányzati politikát, ők pedig a politikai „zsákmány” részének tekintették ezeket a helyeket, amelyekhez önkormányzatonként változó, de helyenként inkább csak jelképes tiszteletdíj jár.  A testületbe nem bekerült képviselő-jelöltek, kulcsfontosságú aktivisták, vagy jövőbeli reménységek lettek külső bizottsági tagok, hogy egy kicsit belelássanak az önkormányzat életébe, és hogy díjazzák az erőfeszítéseiket. A szokás az volt, hogy ezekre a helyekre a jelölő szervezetek vagy a képviselők a választási eredményekkel vagy a testületi helyekkel arányosan tettek javaslatot. Természetesen a Fidesz féktelensége itt is hamar megjelent, először csak a matematikával voltak gondjaik, aztán arra jutottak, hogy az ellenzéknek egyáltalán nem kell ilyen helyeket adni, az összesre kerülhetnek fideszesek. Ennek a megoldásnak még szofisztikáltabb módja, amikor a jól viselkedő ellenzék kap ilyen pozíciókat, a rosszul viselkedő pedig nem.

Lassan eljutok a saját történetemig is, de érdemes még megemlíteni, hogy a Fidesz –eredően a saját végtelenségig központosított működéséből is- teljesen kiüresített a képviseleti demokrácia ilyenfajta fórumait. A fideszes képviselők nem hajlandóak meghallani a szakmailag legmegalapozottabb ellenérveket, észrevételeket sem, nem hajlandóak igazából vitatkozni sem. Némasági fogadalommal ülnek a képviselő-testületekben és bizottságokban, gépiesen megszavaznak mindent, amit csak eléjük tesznek. A kilencvenes évek elején egy kerületi képviselő-testület ülése egy egész napos program volt, ma 20-25 perc alatt lezavarják. Néhány valódi ellenzéki képviselő becsületből mondja a magáét. Gyakorlatilag a soha senki által el nem olvasott jegyzőkönyv kedvéért. A közvéleményt, a sajtót az se nagyon érdekli, hogy mi hangzik el a képviselő-testületek ülésein, nem hogy azok bizottságaiban.

Ilyen körülmények között voltam a Fővárosi Közgyűlés Emberi Erőforrások és Nemzetközi Kapcsolatok Bizottságának tagja 2014. december 3-tól 2016. március 31-ig. A súlyosan aránytalan, a Fidesz javára 2014. nyarán, közvetlenül a választások előtt módosított fővárosi közgyűlési választási eljárás, amely alapján a testületet kerületi polgármesterek és kompenzációs listán bekerülő polgármester-jelöltek alkotják, lehetetlen dilemma elé állította az ellenzéket, amelyet nem is tudott megoldani. Miközben az országgyűlési választási eredmények alapján el kellett volna veszítenie a többségét a Közgyűlésben, ennek eredményeként bő többséggel bír. Az Együtt-PM-nek két képviselője lett, Karácsony Gergő Zugló polgármestereként került a testületbe, Székely Sándor pedig a kompenzációs listáról. A fideszes matematikát mutatja, hogy miközben a főpolgármesterrel együtt 33 tagú közgyűlés bizottságaiban 35 külső bizottsági tag van, addig ketten kaptak egy helyet. Fontos megjegyezni, hogy Geiger Ferenc, Soroksár független polgármestere egyetlen helyet sem kapott, és más tisztségekre, például a főváros tulajdonában álló gazdasági társaságok felügyelőbizottsági tisztségeire se tehetett javaslatot.

A Bizottságban szerzett tapasztalataim jól megfelelnek a fentebb leírt sémának. Érdemes talán még kiemelni, hogy a területért felelős főpolgármester-helyettes, Szalay-Bobrovniczky Alexandra csak az első ülésen jelent meg, de tíz perc után arról is elrohant, így már akkor sem lehetett tőle kérdezni. Maradtak az állásukért rettegő köztisztviselők, akik érdemi kérdésekben ugyan soha nem adtak egyenes válaszokat, hivatalból védték a védhetetlen döntéseket, vagy tetették magukat hülyének. De ezért emberileg azért nehéz volt rájuk haragudni.

Tervben volt egy kihelyezett ülés az Állatkertben, ahol a főigazgató úr bemutatta volna a tervezett fejlesztéseket, azt sajnálom, hogy arról lemaradok, kifejezetten érdekelt volna. Túl sok voltam a városvezetésnek, elfogyott a türelem. Természetesen nem a Bizottságban kifejtett tevékenységem, még ha nagyon jókat is mondtam, hiszen az nem érdekelt senkit. Annál inkább zavaró volt a Magyar Nemzetben megjelent véleménycikk, amely a Tarlós István súlyos, kényszerpályát eredményező mulasztását mutatta be az M3-as metró felújításában, a Széll Kálmán téri beruházás felújításánál nagyvonalúan elengedett 600 millió forint kötbérrel kapcsolatos feljelentés, a főpolgármesternek BKV finanszírozásával kapcsolatban a miniszterelnöknek írt, az adatvédelmi hatóság döntésével szemben is eltitkolni szánt levelének nyilvánosságra hozatala, annak bemutatása, hogy a nagy mellénnyel nyilatkozott BKV-s jelentés az M3-as metró állapotáról egy fecni csupán, aminek következtében a főpolgármester utasította a BKV vezérigazgatóját egy független vizsgálat megrendelésére, és amelynek hónapok óta nem tesznek eleget, és volt még egy pár további ügy. Legutoljára múlt héten hívtam fel a figyelmet arra, hogy a Vörösmarty tér egy részét parkolónak adták oda – a felháborodás miatt ma már ott tartunk, hogy egy amúgy is parkolóként működő részről van szó. Na persze, nyilván szeretett volna azért is fizetni 132 millió forintot az V. kerület… És hát az én esetemben is lehet is persze Demszkyzni, de legfeljebb főpolgármesteri memóriaproblémáival kapcsolatos találgatásokhoz szolgáltat alapot, mert soha semmi közöm nem volt az előző városvezetéshez.  

Nem csoda, hogy mostanra eltört a ló háta, közben is jöttek az üzenetek, hogy ezt nem kéne, meg ezt itt nem szokás… De hát mit lehet velem csinálni? Igen, kicsinyes dolog, de a Bizottságból ki lehetett tenni. Ehhez is kellett azonban egy eszköz, mert ha a Fidesz ezt csak saját maga nyomja, akkor abból még akár hír is lehet. Adódott is megfelelő eszköz, Székely Sándor személyében, aki már több mint egy éve, 2015. februárjában kilépett az Együttből. Listán bejutott képviselőként természetesen kapott felszólítást, hogy adja vissza a mandátumát, aminek nem meglepő módon nem tett eleget. A szabad mandátum alkotmányos alapjai nehezen vitathatóak, ennek hiányában nem is lenne szükség képviselőkre, elég lenne, ha a pártok egy-egy küldöttje mint egy részvénytársaság közgyűlésén emelgetné a szavazati arányokat mutató tárcsákat. Az, hogy morálisan rendben lévő-e kilépést követően megtartani a mandátumot, azt esetileg lehet megítélni, hiszen maguk a pártok is fordulhatnak szembe a választóik szándékaival, érdekeivel. Például én 2010-es LMP szavazóként a 2013-ban kilépőkkel értettem egyet, a schifferi utat érezve az én szavazatommal történő visszaélésnek. Székely Sándor esetében, mivel érdemben nem látja el a képviselői feladatot – 18 közgyűlési ülésre esett kettő hozzászólás összesen – én még indoklást se látok, hogy milyen morális alapja lenne a mandátum megtartásának.

A korábban már említett felületes törvényi szabályozás miatt állandó vita tárgy, hogy hasonló, kilépéses esetben a külső bizottsági és felügyelő-bizottsági tagok kihez tartoznak, a párthoz vagy a képviselőhöz. Az elvárható lenne, hogy egy döntéshozó egy testületen belül következetesen járjon el. Tarlós István a következetesség helyett a politikai érdekeit követi. 2013. elején a 3 fős fővárosi közgyűlési LMP frakció mind a 3 tagja – Somfai Ágnes, Kaltenbach Jenő, Hanzély Ákos – kilépett az LMP-ből, a PM alapítói között voltak, és szerették volna átnevezni PM-re a frakciójukat. A főpolgármester iránymutatásával a Fideszes többség ehelyett megszűntnek nyilvánította a frakciót, megvonva az ezzel kapcsolatos erőforrásokat – iroda, munkatárs, stb. A 2013. február 22-i Közgyűlésen Tarlós István még így gondolkodott erről a kérdésről: „Ha már erkölcsi síkra próbáljuk terelni ezt a vitát - ezt én el akartam kerülni -, azért az tűrné a vitát, hogy valaki egy jelölő szervezet nevében bekerül a Közgyűlésbe, és ebben nagyon tévedsz, Gergely, ezekre az emberekre egy szavazatot nem adtak le, az LMP-listára adtak le szavazatot. A képviselők valamennyien listáról vannak a Közgyűlésben, Kaltenbach Jenőre, Hanzély Ákosra, Somfai Ágnesre a nép egy darab szavazatot nem adott le, az LMP-listára adtak le szavazatot. Ha ezek az emberek szembefordulnak a pártjukkal, és ha emelkedett erkölcsi magasságból politizálnak, akkor azt kellene meggondolniuk - hangsúlyozom, ez az erkölcsi megközelítés, amit én nem hoztam volna, de ha már szóba hoztad, azt kellene meggondolni -, hogy egyáltalán van-e erkölcsi alapjuk megtartani a mandátumukat is, ha már itt tartunk.” Öt nappal később egyoldalúan, az ellenzék tiltakozásától kísérve kivették őket a bizottsági vezető tisztségeikből, és Fideszeseket ültettek a helyükre.  

Most, három évvel ezután, és egy évvel azt követően, hogy kilépett az Együttből, Székely Sándornak „eszébe jutott” küldeni egy levelet a főpolgármesternek, hogy javasolja cseréljenek le egy másik személyre. Aki ezt lelkesen fogadja, és rögtön elő is terjeszti. Azt szokták mondani, hogy az hogy az ember paranoiás, nem jelenti azt, hogy nem üldözik. Különösen, ha próbálja megérteni, hogy erre miért most került sor, miért nem egy évvel ezelőtt. Miért van az, hogy a szerdai közgyűlési ülésen ugyan ismerteti Szigetvári Viktor, az Együtt elnökének hozzá intézett tiltakozó levelét, de az szerinte irreleváns, mert az Együtt nincs jelen a Közgyűlésben, ami fontos, az Székely Sándor képviselői legitimitása. Míg három évvel korábban Schiffer András LMP elnök levele releváns volt, és Somfai Ágnes, Kaltenbach Jenő és Hanzély Ákos képviselői legitimitása nem számított.

Horváth Csaba nagyon korrektül felszólalásban emlékeztetett arra, hogy a különböző helyekkel kapcsolatos alku a pártok között volt (az alku, legalábbis az Együtt-PM részéről úgy értelmezendő, hogy el lehetett fogadni vagy utasítani a Fideszes ajánlatot). Mint korábban említettem, Geiger Ferenc soroksári polgármester, aki ugyanolyan képviselője a Közgyűlésnek, mint mindenki más, semmilyen külső vagy felügyelő-bizottsági tagot sem kapott. Horváth Csabának az a kérése, hogy a vita miatt további egyeztetésre ezt a javaslatot vonják vissza, nem talál fogadtatásra, és meglepő módon az se, amit Gy. Németh Erzsébet is javasolt: külön szavazás legyen ebben a kérdésben. Ugyanis az előterjesztés tartalmazott egy másik, MSZP-s tagcserét is, amit senki sem vitatott.

A legtöbb képviselő-testületben, ha akár csak egyvalaki kéri, kötelező biztosítani a külön szavazás lehetőségét az egyes határozatokra. A Fővárosi Közgyűlés szervezeti- és működési szabályzatában a többség jóváhagyásához köti a külön szavazás engedélyezését. Ez a rendelkezés óvatos elővigyázatosság lehet obstrukciós kísérletek ellen, hiszen egy-egy előterjesztéshez több tucat külön határozat is tartozhat. Itt azonban összesen két határozati javaslat volt, ami összesen két szavazás, ha a főpolgármester így dönt. Ehelyett nyomatékosan jelezve, hogy nem támogatja a külön szavazást, megszavaztatta erről a Közgyűlést. Ami ismét csak két szavazás. Így sem szavazta meg a visszahívást az LMP, a Jobbik, a DK, a PM. Az MSZP-seket a két csere összekötésével csak sikerült belekényszeríteni. Újabb nagyszerű győzelem Tarlós Istvánnál. Csak éppen az ezt a világot értők számára annál átlátszóbb.

Hát így.

Legközelebb arról fogok írni, hogy hogyan vajon miért kellett az MNB-nél 250 milliárd forint közpénz nem közpénzesítésében sikeresen közreműködő Papcsák Ferencet leigazolni a BKK felügyelőbizottságának az élére.

Ha tetszett a cikk, csatlakozz Facebook oldalamhoz és kövesd későbbi bejegyzéseimet is:

Úgy tűnik, hogy a budapesti olimpiai pályázati anyag második és harmadik szakasza oldalanként nem négy, hanem negyvenmillió forintba kerül a magyar adófizetőknek. A budapesti olimpiarendezés most már bizonyítottan hibás számításokon alapuló rossz döntés. További őrült pénzszórás helyett fel kellene hagyni a pályázattal. 

Két hete kaptam kézhez, és tájékoztattam rögtön a sajtót arról a megdöbbentő 240 millió forintos szerződésről, amit a PricewaterhouseCoopers tanácsadócég másfél hónapos munkavégzésre, a döntően más dokumentumokra épülő 60 oldalas I. pályázati kérdőívért kapott. Ehhez képest már február közepén aláírtak egy újabb szerződést, a PwC-vel és a két korábbi alvállalkozójával, a londoni M-Intergrated Solution Ltd.-vel és a svájci Even Knowledge Services SA-val, egy nagyságrenddel nagyobb tanácsadó megbízásról 5 milliárd 155 millió forintért.

Még tegnap közérdekű adatigényléssel fordultam a megbízó Kiemelt Kormányzati Beruházások Központja Nonprofit Zrt.-hez, hogy megkapjam a szerződést és a mellékleteit, hogy lássuk milyen munkát végeznek ennyi pénzből. Addig is, amíg kiadják, remélhetőleg a bíróság igénybevétele nélkül, az európai közbeszerzési értesítőben (TED) megjelent információkra tudunk támaszkodni, ez alapján 44 különböző címszó alatt projektmenedzselnek, workshopolnak, monitoroznak, összefoglalnak, elemeznek, minőségbiztosítanak, narratívát határoznak meg és támogatnak, prezentációkra felkészítenek, szövegezési és brand irányvonalakat határoznak. A kézzel fogható termékek köre ennél sokkal szűkebb: gyakorlatilag elkészítik a két megmaradt pályázati kérdőívet, a II.-at 20 oldalon október 7-ig, majd a III.-at 110 oldalon 2017. február 3-ig.

Ezeket a feladatokat az ugyanezen tanácsadó, a PwC által készített megvalósíthatósági tanulmány szerint a pályázat-előkészítő cégnek, a Budapest 2024 Zrt.-nek kellene végeznie, nem egy külső tanácsadónak. Az Orbán-kormány, amely annyira nem hisz a piaci működésben és a magánvállalkozásokban, hogy lassan cukrászdákból is csak is csak államiak, sőt nemzetiek lesznek, perverz módon éppen egy ilyen állami feladatot bíz magáncégre, méghozzá elképesztő összegért. 2 millió forintos havi bérköltséggel (ami a minisztereknél magasabb fizetés) számolva 2017. február 3-ig (ekkor kell leadni a III. szakaszt) folyamatosan 234 embert lehetne foglalkoztatni ennyi pénzből.

Kifejezetten aggasztó, hogy nem a 19 milliárd forint állami és további beláthatatlan mennyiségű TAO-támogatásban részesülő pályázat-előkészítő cég, hanem az attól teljesen független Kiemelt Kormányzati Beruházások Központja a megrendelő, tehát ez az ötmilliárd forint hozzáadódik a korábbi összegekhez.

Ezek az összegek már most a kétszeresét teszik ki a megvalósíthatósági tanulmányban előrejelzett 9,9 milliárd forintnak. A szóban forgó 5 milliárd forintot a terv szerinti költségvetés „Tervezés és előkészítés” 1,9 milliárd és a „Marketing és kommunikáció” 4,5 milliárd forintos sorából kellene kifizetni. Annyi csak a baj, hogy az utóbbiba reklámfilmek forgatásának, valamint egy globális hirdetési kampánynak is bele kellett volna férnie. Úgy látszik, hogy a tanácsadás miatt a tényleges tevékenységre már nem jut pénz.

Kérdés, hogy mennyire hiteles egy olyan tanácsadó, amelyik a saját díjait sem tudja megbecsülni, vagy kifelejti a saját tanulmányából?

Kérdés, hogy el szabad-e hinni akár csak egyetlen számot is a tanulmányból?

Látjuk, hogy mi történik a vizes VB-vel kapcsolatban. Az első ígéretek 8 milliárd forintról szóltak, ma már 75 milliárd forintnál tartanak a tervezett költségek. Ugyanez történne az olimpia elnyerése esetén is, csak a nagyságrenddel nagyobb méretek miatt a végén Magyarország csődbe menne.

Ha tetszett a cikk, csatlakozz Facebook oldalamhoz és kövesd későbbi bejegyzéseimet is:

Ma tárgyalja a Fővárosi Közgyűlés Budapest 2016. évi költségvetését. A „tárgyalja” persze erős túlzás, hiszen a vita intenzitása, a felszólalások szakmai színvonala, a személyeskedés mértéke tartogathat izgalmaz azok számára, aki az ilyesmit szeretik (és minek tagadjam, én ehhez a statisztikailag nehezen kimutatható kisebbséghez tartozom), de egyetlen mondat, egyetlen forint nem fog változni a mellékeltekkel 478 oldalas, 313 529 061 000 forint főösszegű költségvetési javaslatban.  

Az elmúlt hónapok sajtóban olvasható vitái, de akár az én Budapesttel foglalkozó blogbejegyzéseim alapján is kialakulhat az a kép, hogy a Fővárosi Önkormányzat nem nagyon szól másról, mint a közösségi közlekedésről. Ez még ma sincsen így, de tényszerűen kiüresítették az önkormányzatokat. A legnagyobb változást az egészségügyi és oktatási intézmények elvétele jelentette. Az oktatási rendszer centralizációjának fantasztikus eredményeit a hétvégi pedagógus-tüntetés is mutatta. Budapest költségvetése 2010-ben még 524 milliárd forint kiadással tervezett, de még tavaly is 10 milliárd forinttal magasabb volt a főösszeg volt az ideinél. És a kis gömböc továbbra is éhes. Idén az agglomerációs járatokat és a HÉV-et veszi el, továbbá központosítja a szemétdíjakat. Tarlós Istvánnak ígérete van, hogy a megmaradt közművállalatokat ebben a ciklusban nem veszik el a Fővárosi Önkormányzattól. Nem hangzik túl biztatóan.

Mi a baj ezzel? Van-e egyáltalán? Ennek megítéléséhez azt kell eldöntenünk, hogy Budapest úgy tökéletes, ahogyan van, vagy vannak-e hiányosságai. Ha arra jutunk, hogy vannak hiányosságai, akkor fel kell ismernünk, hogy Budapest versenyben van lakókért, befektetőkért, látogatókért, és elsősorban egyáltalán nem más magyarországi településekkel. Hódmezővásárhelyiként gondolhatjuk például azt, hogy nem jó, ha a gyerekeinket elszívja Budapest. Annál azonban, hogy Budapestre költöznek, valószínűleg sokkal rosszabb, ha Londonba, Münchenbe vagy akár csak Bécsbe költöznek (feltéve, ha szeretnénk velük tartani a kapcsolatot, és nem bánnánk, ha az unokáink tudnának magyarul). Az elmúlt hét-nyolc év kivándorlását figyelve ez egyáltalán nem egy elvi hipotézis.

Szóval valamit tenni kellene. A 2013. áprilisában elfogadott Budapest 2030 hosszú távú városfejlesztési koncepció a következőket írja: „A városfejlesztés a város jövőjét meghatározó cselekvés. Az elmúlt két évtized során a korábban alapvető, közvetlen állami városfejlesztések szerepe csökkent, ezzel párhuzamosan a súlypont fokozatosan áthelyeződött a lakosság és a piaci szereplők aktivitására, majd az Európai Unió fejlesztési programjainak becsatornázására. Jelentős saját fejlesztési források híján, a Fővárosi Önkormányzat követő magatartásra kényszerült, a kezdeményező, irányító szerep ellátása helyett.”

2016-ban új, jelentősebb fővárosi fejlesztés a Margitsziget csatornázása lesz. Ez is a vizes világbajnokság védőernyője alatt (sok köze nincs hozzá, őrület, hogy így kell eladni). Esetleg lesz mobil védmű a Római-parton. Néhány elhúzódó építkezés, a Széll Kálmán tér átépítése, a fonódó villamos beruházás még befejeződik. A 2014-2019 ciklus egyetlen nagy erőfeszítése az M3-as metró felújítása lesz. Csak sajnos az is másodosztályú színvonalon, 40 éves szerelvények légkondicionálás nélküli felújításával és úgy, hogy a 20 állomásból 7 a mozgáskorlátozottak számára továbbra sem lesz elérhető.

Ez nem nevezhető városfejlesztésnek, ez csak üzemeltetés. És nem arról van szó, hogy ne lenne tudás, ne lennének elképzelések. A hosszú távú koncepció mellett számos tematikus anyag is olvasható a Főpolgármesteri Hivatal honlapján. Kár, hogy eszközrendszer és erőforrások hiányában nagyon kis részük tud csak megvalósulni. És elsősorban eszközrendszer kellene, mert még egy jó kormány esetén se lenne helyes, hogy a mindenkori fővárosi vezetés fő feladata a kormánynál történő lobbizás legyen.  

A gazdaság és a közszféra ugyanis nem két egymástól elzárt világ, amelyikben az előbbi pénzt termel, az utóbbi meg elkölti. A cél az lenne, hogy fejlesztések értéket teremtsenek, amelyek utána forrásként szolgálnának a további fejlesztésekhez. A jelenlegi állapot leírásához hívjuk ismét segítségül a Budapest 2030 koncepciót: „Az itt beszedett adóknak azonban csak kevesebb, mint 10%‐át kapja vissza az államtól a 24 budapesti önkormányzat. Ez az arány rendkívül alacsony, és ennek megváltoztatása Budapest alapvető érdeke. Ez a tény nem motiválja a helyi közigazgatási szereplőket a gazdaságélénkítési eszközrendszer hatékonyságának növelésére, illetve bővítésére, ami viszont korlátozza a főváros gazdaságra kiható kezdeményezőképességét.”

Mindeközben látunk az előbbiekkel szemben egy furcsa ellentmondást is, amelyre Berkecz Balázs, az Együtt elnökségi tagja hívta fel a figyelmet: az Európai Unió 2007 és 2013 közötti (faroknehéz, tehát nagyobb részt az időszak végén kifizetett) támogatási időszakában a források egyharmadát az előre megfogalmazott célokkal szemben a Központi Régióban, tehát Budapesten és Pest megyében fizették ki. De hol van ez a 2 461 milliárd forint? Egy része például az M4-es metróban, ami minden vele kapcsolatos megalapozott kritika ellenére legalább kvalifál a városfejlesztés kategóriában. Szembe kell sajnos nézni azzal, hogy az uniós források rosszul hasznosulnak, a hatalmi szempontok alapján szétosztott pénzek és a külső pályázati célokhoz történő alkalmazkodás lehetetlenné teszik egy fókuszált fejlesztési stratégia végrehajtását. Nem azt vesszük meg, amire szükségünk van, hanem amire éppen pénzt adnak. Amikor van forrás, akkor arról viszont úgy tekintünk, hogy az talált pénz, annak hatékony felhasználása se a politikust, se a választópolgárt nem érdekli.

Az EU-s támogatásokon kívül is látunk közpénzből készülő látványos építkezéseket és fejlesztési elképzeléseket. Dagály Úszóaréna, Puskás Stadion, Hauszmann-terv, Liget Projekt – kb. 500 milliárd forint erre a ciklusra. Ezek akár ékei is lehetnek a városnak (ha például a Budavári Palota rekonstrukciója nem társulna a kormányzat várba költöztetésének őrült gondolatával, ha nem egy parkba akarnánk múzeumokat építeni és a vasút fölé parkot, és így tovább…), csak éppen a valós fejlesztési elképzelésekkel összevetve lesz egyértelmű, hogy kizárólag Orbán Viktor személyes ízléséről van szó, nem a budapestiek érdekeiről. Mert akkor új zöldterületekről beszélnénk, új kötöttpályás közösségi közlekedési vonalakról, a körvasút menti körútról, helyi városközpontokról… arról, hogy hogyan lehetne Budapest egy élhetőbb város.

A Főváros nem egyszerűen csak nem kap forrásokat a fejlesztésre, de lehetősége sincs, hogy teremtsen. Az iparűzési adó a lehetséges törvényi maximumon van, új adók kivetését a jogszabályok nem teszik lehetővé, értékesíthető vagyon alig, a rezsicsökkentés és most ráadásnak a hulladékdíjak központosítása még a közműcégek bevételteremtő képességét is elveszi. Igazi sakk-matt. Tisztán üzemeltetésre tényleg kérdéses, hogy szükség van-e választott városvezetőkre.

Egyszer Orbán Viktor rendszere is véget fog érni. Akkor majd úgy kell újrateremteni az önkormányzatokat, hogy saját bevételekkel és saját fejlesztési forrásokkal rendelkezzenek. Képesnek kell lenniük stratégiát végrehajtani és érdekeltnek kell lenniük az eredményekben, a hatékonyságban. Nem a miniszterelnök asztalán kell eldőlnie az utolsó tervpályázatnak is, és nem az lesz a sikeres városvezető ismérve, hogy hatékonyan lobbizik.

De amíg itt tartunk, sajnos látnunk kell, hogy Tarlós István és szárnysegédje, Kocsis Máté nem lobbizik valami jól.

Mi lesz a budapesti közösségi közlekedéssel, BKK-val, BKV-val?

A vita lényegét tekintve a főpolgármesternek igaza volt, illetve igaza van. A kormány egyoldalúan elkezdte lefaragni a fővárosnak a közösségi közlekedésre adott támogatást. 2015-höz képest 2016-ban 6 milliárd forinttal kevesebbet adott, majd a következő két évben még 3-3 milliárd forinttal csökkenti a támogatást. 6 milliárd a 313-hoz képest talán nem tűnik soknak, de a fentiekben bemutatott helyzet miatt már nem volt honnan elvenni. Meg lehetne például szüntetni a közterületek tisztítását, vagy a közvilágítást Budapesten – ezek 6-6 milliárd forint nagyságrendű tételek. A következő évben pedig be lehetne zárni a Főkertet, mert annak az éves támogatása nincs 3 milliárd forint.

Tűnhet úgy, hogy Tarlós és Orbán csatájában a végén a főpolgármester nyert, mert a miniszterelnök elfogadta az érveit azzal kapcsolatban, hogy az agglomerációs járatokat nem fővárosi feladat finanszírozni, de ezzel az eredménnyel a budapestiek vesztettek. Budapest és az agglomeráció közösségi közlekedését nem szétszabdalni kellene, hanem teljesen integrálni.

Amikor szétszabdalásról beszélünk (hogy a kormány úgymond átveszi az agglomerációs közlekedést), akkor még csak nem is a városhatár jelenti majd az elválasztó vonalat, hiszen a HÉV-eket a budapesti szakaszukkal együtt tudja átvenni a MÁV (külön szép a csepeli HÉV ebben a körben, amely csak Budapesten belüli jár). Csak a fontosabb kérdéseket feltéve, amelyekre a budapesti költségvetés elfogadásakor még nincs válasz: milyen jegy kell majd rá? Érvényes lesz a BKK bérlet? Én nyomatékosan ajánlanám, hogy legyen, de akkor most fordítva fogják eljátszani ugyanazt a játékot? Eddig a BKK nem kapott pénzt az NFM-től, mostantól majd az NFM nem kap pénzt a BKK-tól? Most majd Orbán Viktor fog fenyegetőzni, hogy a HÉV majd nem jár be Budapestre? És a technikai kérdések: egy baleset esetén honnan lesz pótló busz? Mert a BKV-nak van gyorsreagálású képessége és kapacitása Budapesten, a MÁV-nak nem annyira. Az átadott járatok benne maradnak-e a FUTÁR rendszerben? A HÉV-eknek honnan lesz külön jegypénztáruk? És még lehetne sorolni. Ez egy rossz irány.

Az utast nem érdekli, hogy busz, villamos vagy vonat, BKK, Volán vagy MÁV, ő nem valamilyen járművön akar utazni, hanem A-ból B-be akar eljutni. Minden közlekedési szakember tudja, hogy emiatt integráltan kell megszervezni a közösségi közlekedést. Összehangolt menetrend kell, közös megállók, minél kevesebb felesleges párhuzamos kapacitás. Az Együtt pártalapítványa, a Váradi András Alapítvány éppen ezért javasolta a közösségi közlekedésről szóló vitairatában, a Közlekedj okosan!-ban, hogy Budapesten és a teljes agglomerációban egy megrendelői szervezetben kellene teljesen integráltan megszervezni a helyi és a helyközi közlekedést is (kis egyszerűsítéssel a BKK-ba olvasztani azt is, ami ma Volán és MÁV).

A mi javaslatunk szerint továbbá el kell szakadni az éves költségvetési alkuktól, és normatív alapon, lakosságszám alapján kell megállapítani azt az összeget, amelyet a (több települési önkormányzat által felügyelt) megrendelői szervezetek kapnak. Egy ilyen normatív finanszírozásnak a megalkotása és implementációja nehéz feladat lesz, de az eredmény egy az egész országra nézve igazságos rendszer, ami hosszú távú tervezésre ad lehetőséget a szereplőknek. Magyarra fordítva: Budapest és a 81 agglomerációs településre lehet, hogy a végén a jelenleginél több pénz jut, lehet, hogy kevesebb, de tudni fogják, hogy meddig ér a takaró, nem kell minden évben megalkudni a kormánnyal a hosszáról.

Budapest 2016. évi költségvetéséről szóló javaslatra visszatérve, az azért elképesztő, hogy gond nélkül beleírtak 12 és fél milliárd forint bevételt „helyközi közösségi közlekedési feladat támogatása” címszó alatt, miközben nem hogy a központi költségvetésben nincs ilyen tétel, de még egy kormányhatározat sincs róla, mivel nem is ez a szándék. A könyvvizsgáló pedig meg sem említi a jelentésében, hogy ez így talán nincs egészen rendben. Igaz, már a 2015. évi költségvetést is úgy fogadta el a közgyűlés, hogy bevallottan a ténylegesen szükséges forrásnál 15 milliárd forinttal kevesebbet terveztek a közösségi közlekedésre, azzal a felkiáltással, hogy év közben majd megoldódik. Hát nem oldódott meg.

És mit tenne a Tarlós-Kocsis páros, ha lenne mozgásterük?

Az előbbiekben felvetettem, hogy van-e jelenlegi finanszírozási viszonyok mellett értelme a választott városvezetésnek. Akár van értelme, akár nincs, jelenleg van választott városvezetés, és kis döntéseket azért tudnak hozni, ezekből a kis döntésekből pedig tudunk következtetni arra, hogy a tényleges lehetőségekkel, hogyan élnének. Nem jól.

Ki(ke)t nem szeretnek: hajléktalanok, Simicska, Budapesti Fesztiválzenekar

Települési szociális támogatás (ez a hajléktalanoknak adott pénzbeli támogatás) éves szinten 62 millió forint. 62! Tavaly 70 millió volt tervezve, de szerencsére sikerült megtakarítani nyolcat. A hajléktalanokat foglalkoztató Budapest Esély 34 millió forinttal kevesebből kell, hogy gazdálkodjon. Ezzel szemben Simicska Lajos oszlopainak eltávolítására 150 millió forintot tettek félre. Tavaly a Budapesti Fesztiválzenekar 130 millió forintot kapott, ez idén 0-ra csökken. Fischer Iván rosszakat nyilatkozott a kormányról. Az nem számít, hogy a zenekar világszínvonalat képvisel.

Ki(ke)t szeretnek: Fesztivál és Turisztikai Központ, Városarculati Kft.

Tavalyhoz képest további 130 millió forint a turisztikai központnak, a homályos feladatkörű Városarculati Kft. pedig 260 millió forinttal indul. Legyen tánc!

Amíg még lehet. Mert a zene már nagyon halk. A Fideszes polgármesterekből meg majd kitűnő prefektúra vezetők lesznek. Hiszen az önkormányzatiság leépítését zokszó nélkül vették tudomásul. Nem lesz bajuk azzal sem, ha majd a minisztériumból mondják meg, hogy vehetnek-e papírt a nyomtatóba.                    

UPDATE: A kedves kommentelők, és amennyiben olvassa, a tisztelt Főpolgármester úr figyelmét szeretném felhívni arra, hogy nem állítom sehol, hogy ez a kis bejegyzés a két ország, illetve a két város közösségi közlekedésének tudományos összehasonlítása lenne. Ellenben valós történet(ecske). Élménybeszámoló. Néha ilyen is kell.

A Háry János elején a címszereplő őrt áll a határon, amelynek a két oldala két ellentétes képet mutat: a magyar oldalon hét ágra süt a nap, kellemes meleg idő van, míg a túloldalon a fagy és a jég az úr. A valóságban ilyet ritkán látunk, de valaki magyarázza meg, hogy miért van az, hogy ugyanazon a vonaton Szlovákiában még tökéletesen érthető, amit a hangosbemondóban mondanak, öt perccel később a határ magyar oldalán szörnyű recsegésből kell kihámozni az információt?

Két hete hoztuk nyilvánosságra a Közlekedj okosan! vitairatot, a Váradi András Alapítvány és az Együtt javaslatait a közösségi közlekedés átalakítására. A héten személyes tapasztalatok és további ötletek összegyűjtése érdekében két napra Prágába utaztam. Na jó, nem ezért mentem, de csak közösségi közlekedést használtam, és nem tudta nem erősíteni bennem az eddig is meglévő véleményt, hogy Magyarországon ehhez a területhez komolyan hozzá kell nyúlni.

Kezdődött az indulásnál. Eddig inkább pozitív tapasztalatom volt a fonódó villamossal, de most kijutott a már sokak által megénekelt "szopódó" élményből. A szép új CAF villamos áll a megállóban, majd áll, majd elcammog a következő megállóba, majd megint csak várakozik. Sejtem én, hogy a szétesett járatot próbálják rendberakni, de miért esik szét egy szép napos reggelen?

Folytatódott az M2-es metrón. 10 perc állás után hajlandó volt a szerelvény elhagyni a Batthyáni téri állomást, hogy aztán minden további megállóban még néhány percet várakozzon. Általában is nehezen bírom a várakozást, de amikor a BKV bénázása kérdésessé teszi, hogy elérem-e a vonatomat, az a szokásosnál is mogorvább arckifejezést eredményez. 

Mindezt egyébként úgy, hogy előző nap is elkéstem, mert tűzeset miatt nem járt at M3-as metró. Mi az a szint, amikor már nem elnézőnek kell lenni, hanem meg kell kérdőjelezni a vezetést (a BKV, a BKK, na meg a Fővárosi Önkormányzatét)? Mert ilyen kiszámíthatatlanság mellett a közösségi közlekedés nem lesz versenyképes az egyénivel szemben.

A vonatot éppen hogy, de azért sikerült elérnem. A cseh vasúttársaság szerelvénye tiszta, viszonylag modern, és szinte üres volt, bár egy távol-keleti nagycsalád életének színes pillanatai szórakoztathattak Prágáig. 

Nagyon persze kár volt izgulni, mert a következő 40 percet az Asztalos Sándor utca 9-12 előtt sikerült eltöltenünk. Ha lekéstem volna a vonatot, kényelmesen utánasétálhattam volna. 

Nem sokkal később, Újpestnél pedig megfigyelhettem, ahogy a villamos lehajrázta a nemzetközi gyorsvonatot.

Hát van ez így. De, hogy ne csak panaszkodjak, a váci állomás legalább szépen fel van újítva.

Lényegesen mutatósabb, mint 300 kilométerrel később Brno.

A főpályaudvar Prágában  viszont egészen nyugat-európai, inkább hasonlít egy repülőtérre vagy bevásárlóközpontra. A kínzó kérdés: a rendszerváltozás után 26 évvel miért szükségszerű, hogy a Déli, a Nyugati és a Keleti egy-egy darabka harmadik világot jelenítenek meg Budapesten?

A külső tervein viszont kétségtelenül még egy picit dolgozhattak volna... :) 

Különösebb odafigyelés nélkül is feltűnő, hogy Prágában nagyon sok a villamos, újabb és régebbi Skodák. 

A képen látható villamosmegállót 9 járat használja, úgy hogy az autóút és a villamospálya nincs elkülönítve. Itthon már cikkek tucatjait szánták a fonódó problematikájának bemutatására. Nem tudom van-e hasonló cseh irodalma ennek a megállónak, mindenesetre számomra egyszerűen csak úgy tűnt, hogy működik.

 Miközben nyilván mindenhol fordulnak elő problémák (pl. valakiből a panaszaim a saját, fűtés nélküli szerelvényben megtett Prága-Pozsony útjának élményét hozták felszínre), a közösségi közlekedést tekintve ez a két nap tényleg azt mutatta, hogy Csehországban minden rendben működött, addig Magyarországon semmi. Szóval kis szorongással távoztam az esős Prágából.  

Inkább szakmai érdeklődésből, mint tényleges reményekkel megpróbáltam utánajárni, hogy kaphatok-e kártérítést a MÁV-tól a háromnegyed órás késés miatt. A honlapról hosszas keresgélés után sikerült kiderítenem, hogy fél óra késés után a jegyár 25 százaléka visszajár. Járna. Mint a MÁV-Direkt második kapcsolásából kiderült, ez csak a belföldi járatokra vonatkozik, nemzetközi járatokon legalább egy órát kell késni ugyanehhez. És ugyan kellett volna szereznem igazolást a célállomáson (ez önmagában is egy szórakoztató feladat lett volna), de ne aggódjak, nyújtsam be a panaszt írásban, és akkor ők majd lelevelezik a csehekkel.

Ezen még gondolkodom, addig is egy klasszikus vicc: mi a szocialista mezőgazdaság öt ellensége? A kapitalizmus és a négy évszak. 

Ha tetszett a cikk, csatlakozz Facebook oldalamhoz és kövesd későbbi bejegyzéseimet is:

Hosszú Katinka a tegnapi látványos, szerződéstépős sajtótájékoztatóját követően a Facebook falam tanúsága szerint igazi népmesei hőssé vált, aki kisemberként szembefordult a hatalommal. 

Nagyon tisztelek minden teljesítményt, különösen, ha látványos eredményekkel is alá van támasztva, érje el ezeket valaki akár sportolóként, akár sportvezetőként. Mégsem tudok azonosulni, se Hosszú Katinkával, se Gyárfás Tamással. Azt érzem, hogy ami a számomra fontos, az az ő gondolkodásukban meg sem jelenik.

Ma Budapesten 30 milliárd forintért egy új "úszóaréna" épül, hogy a 2017-es úszó-világbajnokságot egy szép új épületben lehessen rendezni, miközben Magyarországon 239 iskolában még ma sincs semmilyen tornahelyiség. Miközben a választási kampányban nagy csinnadrattával beharangozott tanuszodáknak csak az alapkövét sikerült elhelyezni.

Én arra várok, hogy valaki a versenyzők közül, vagy az Úszószövetségből kiálljon a sajtó elé, és elmondja, hogy felnyílt szeme: Magyarország utat tévesztett azzal, ahogyan a sportról gondolkodik. Hogy elmondja, a közös pénzünket a szolidaritás és az esélyteremtés szempontjait figyelembe véve kellene elkölteni.

Akkor végre nekem is lenne hősöm. 

Minta Magyarországnak: népszavazás igen, olimpia nem

Hamburg polgárai vasárnap népszavazáson dönthettek városuk olimpiai pályázatáról. Többségük a rendezés ellen szavazott, így bár a végleges eredményt még nem ismert, Hamburg polgármestere, aki a városi szenátussal együtt az olimpiarendezés pártján volt, már tegnap bejelentette, hogy Hamburg visszalép a pályázattól.

Itt az ideje, hogy az olimpiarendezés magyarországi hívei és ellenzői is elkezdjék komolyan venni Budapest pályázatát. Mint ismert, a 2022-es téli olimpiára végül csak két jelentkező volt, Peking és Almati, minden más pályázó visszalépett, felismerve, hogy városuk és országuk érdekét nem szolgálja a játékok megrendezése.     

Az olimpiai pályázat évtizedes elköteleződést jelentene Magyarország és Budapest számára. A csak az olimpia érdekében szükséges beruházások ezermilliárd forintos nagyságrendű kiadást jelentenek a központi költségvetésnek, amelynek a jelenlegi tervek szerint csak elhanyagolható része esik a 2018-ig tartó országgyűlési ciklusra. A pénzügyi tehernek a döntő részét, ezeknek a kiadásoknak a fedezetét a 2018-ban és a 2022-ben megválasztott Országgyűlésnek és Kormánynak kell majd biztosítania. Lényegesen szűkülni fog emiatt a lehetőségük arra, hogy a saját, a választók által támogatott programjukat végrehajtsák, vagy amennyiben ezt nem fogadják el, akkor minden demokratikus alapjuk meg lesz arra, hogy a rendezéstől elálljanak, ahogyan erre a világkiállítás esetében Magyarországon már volt példa. Ezt a budapesti olimpia támogatóinak érdemes lenne észben tartaniuk.

A Fidesz nem létező 2014-es választási programjában egy szó sem volt olimpiarendezésről, Tarlós István pedig a főpolgármesteri kampányában kifejezetten időszerűtlennek minősítette a kérdést. Magyarországon ma nem áll választói felhatalmazás az olimpiai pályázat mögött. Hamburg utat mutat Budapestnek, mert a város irányítói számára természetes volt, hogy miközben ők teljesen elkötelezettek a rendezéssel kapcsolatban, a pályázathoz közvetlen felhatalmazást kérjenek a város lakóitól. Magyarországon azonban nem lenne elegendő kizárólag a budapestieket megkérdezni, hiszen a terhek döntő részét közösen fogja az egész ország viselni, ezért megfelelő demokratikus felhatalmazást csak egy érvényes és eredményes országos népszavazás biztosíthatna.

Hamburg utat mutat Budapestnek abban is, hogy lakói elutasították az olimpia rendezését. Magyarországnak jobb iskolákra és kórházakra, jobban megfizetett tanárokra és orvosokra van szüksége, nem újabb üres stadionokra. Egy olimpia költséges presztízsrendezvény, nem pedig megtérülő befektetés, ezért az Együtt józan, racionális megfontolás alapján nem támogatja azt, hogy Magyarország 2024-ben olimpiát rendezzen.

Lehet-e hinni a főpolgármesternek?

Október elején ijesztő hírek jelentek meg a sajtóban az M3-as metró állapotával kapcsolatban. Először a Népszabadság írt a felújítást tervező Főmterv felmérésesére hivatkozva, amely szerint süllyed az alagút, majd az Index kapott egy levelet, egy a neve elhallgatását kérő – állítólagos – karbantartótól, amelyből kiderült, hogy hiába cserélik ki az alagútban a sínszálakat, mert a szintén tönkrement rögzítő elemekre már nem terjed ki a felújítás, és ha azok elengednek, akkor ugyanúgy kisiklik a szerelvény.  A levélíró szerint egy olyan szakértői csoportot állítottak össze, akik minden egyes, az  M3-as metró valós állapotával kapcsolatos híresztelést megcáfolni hivatottak. Felkészítik őket minden eshetőségre, sőt előre elkészített nyilatkozatok is vannak. A karbantartókat is "tréningezik", hogy ha a sajtó megtalálná valamelyiküket, tudják mit kell mondani, és az "benyelhető" legyen. A levélíróval és kollégáival biztos, ami biztos titoktartási szerződést is aláírattak. 

Elég aggasztó ilyen cikkeket olvasni, de természetesen érdemes minden információt, különösen a névtelen forrásból érkezőket némi fenntartással kezelni. Az igazán sokkoló fejlemény ezt követően érkezett. A magyar sajtót körbejárta két műegyetemi tanár levele, akik azt bizonygatták, hogy semmilyen probléma nincs az M3-as metróval. Majd pillanatok alatt kiderült, hogy az aláírókkal azonos nevű oktatók nincsenek a Műegyetemen. A közpénzből százmilliókkal kitömött CÖF-nek viszont van két ilyen nevű váci tagja, akik korábban egy helyi gimnázium igazgatóját és diákjait fenyegették.

Racionális alapon nehezen érthető, hogy miért csinál ilyet valaki, viszont talán annyira nem is érdekes, mert jött Tarlós István szokásos kétheti monstre, Lázár János típusú sajtótájékoztatója, ahol kiosztott pár verbális kokit és sallert. Leoltotta a rémhírkeltő és szenzációhajhász újságírókat és politikusokat, majd hosszas és érdekfeszítő mélyépítészeti előadást tartott. Tényleg jó volt, remélem, idővel kap meghívást a Mindentudás Egyetemére.  Majd megnyugtatott mindenkit, mert kért és kapott a M3-as metró állapotával kapcsolatban jelentést a BKV-tól, és semmi nem igaz a sajtóban megjelent hírekből.

Ellenzéki politikusként azt tapasztalom, hogy az ördög általában a részletekben van, így a törvény által biztosított állampolgári jogomnál fogva kértem a jelentést, amely közérdekű adat, a BKV-tól. Öt nappal később kaptam egy válaszlevelet a BKV-tól, hogy egyelőre nem tudják küldeni a kért jelentést, mert a kérésemmel kapcsolatos adatgyűjtés folyamatban van. Érdekes viszonyok lehetnek a BKV-nál, hogy egy egyébként már a főpolgármesternek elküldött jelentés megtalálásához 30 nap szükséges. Máshol ez legfeljebb egy 1 perces feladat.

Igazán azonban csak akkor lepődtem meg, amikor a következő sajtótájékoztatón Tarlós úr kijelentette, hogy én a jelentést már megkaptam.

Nos, lehet, hogy nem szokott hazudni, de…. (A sajtótájékoztató teljes felvétele itt, a vonatkozó rész 1:06:56-tól).

Egy újabb levélben felhívtam a BKV figyelmét, hogy milyen kellemetlen helyzetbe hozták a főpolgármester urat, és hopp, már csak kilenc napot kellett várnom, és megérkezett a jelentés. Illetve az alábbi dokumentum.

Ez nem jelentés. Ez egy fecni. Most már értem, hogy miért nem akarták elküldeni. Mert ez legfeljebb arra jó, hogy ha történik valami, akkor a büntetőjogi felelősségét a főpolgármester el tudja hárítani. Nem értem, hogy hogyan lehetett egy ilyen papírra hivatkozva kiállni a sajtó elé.

Többször javasoltuk, hogy készüljön egy, a BKV-tól és a Főpolgármesteri Hivataltól független vizsgálat arról, hogy elegendő-e a BKV által végzett karbantartás a balesetek elhárításához.  Erre egyébként szerintem tényleg a Budapesti Műszaki Egyetem lenne a legalkalmasabb, de az igazi, nem a CÖF-ös. Volt már hasonlóra precedens, a római-parti védművel kapcsolatban a főpolgármester az MTA-t kérte fel. Nem értem, hogy napi félmillió utas biztonsága, de akár csak a nyugalma miért nem ér meg ennyit.

Nem értem azt se, hogy ha baj van, akkor hogyan mernek kockáztatni, de ha nincs baj, akkor miért is kell folyamatosan titkolódzni.

Tegnap Peter Kössler, az Audi Hungaria Motor Kft. ügyvezető elnöke és Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter aláírtak egy szerződést, mely szerint a Magyar Állam 6 milliárd forinttal támogatja a győri gyár fejlesztését, és ennek keretében 380 új munkahely jön létre. A kormányzati propaganda megpróbálja ezt egy siker sztoriként eladni. De nem az. Nem csak azért, mert az autóipar további fejlesztése Magyarországon gazdaságpolitikai hiba (bővebben: Das Auto, das Risiko és VW-botrány: a kormány padlógázzal hajt a falnak. Hanem mert közel 16 millió forint egyetlen munkahelyért elképesztően magas ár, önmagában és összehasonlításos alapon is.

Az Origo készített egy gyűjtést a 2010 és 2014 között egyedi döntések alapján munkahelyteremtésre kiosztott 133 milliárd forintról. Ebből papíron 41 812 munkahely jött létre, tehát egy munkahely átlagosan 3 187 844 forintba került. Ennek egy audis munkahely az ötszörösébe fáj az adófizetőknek. Most. Mert ha egy kicsit bogarásszuk a táblázatot, akkor kiderült, hogy az Audinak adott támogatások az előző ciklusban is felfelé húzták ezt az átlagot, 5, 8 és 17 millió forintos egy munkahelyre jutó támogatással. Egy pillantás az alábbi térképre, és látható a támogatások elosztásának perverziója is: a legtöbb támogatás az ország legfejlettebb, munkanélküliséggel legkevésbé küzdő térségeibe került, Győr-Moson-Sopron és Fejér megyékbe.

 Forrás: Origo.hu

És akkor nézzük önmagában. Vegyünk egy, a magyar átlagnál lényegesen magasabb bért, havi bruttó 500 ezer forintot. Ennek a nettója adókedvezmények nélkül 327 ezer forint, a munkaadó számára a teljes bérköltség havi 642.500 forint. A 16 millió forintos támogatásból ezt több, mint két évig lehet teljes egészében fizetni. Van Magyarországon olyan vállalkozó, aki nem jelentkezne, hogy új munkahelyet hoz létre, ha az alkalmazottját az első két évben az állam fizeti? Ha onnan nézzük, hogy az állam számára közvetlen befizetésekből mikor fog megtérülni a támogatás, akkor azt látjuk, hogy az több mint 4 évig fog tartani.

Közben ne felejtsük el, hogy az Audi Magyarország árbevétel szempontjából második legnagyobb vállalata. Az évi 2300  milliárd forinthoz képest a 6 milliárd valójában nem oszt, nem szoroz. Győrben megtalálták a számításukat, vannak jó alkalmazottaik, jó beszállítóik, kiépült infrastruktúrájuk. Az az állításom, hogy ez a fejlesztés minden valószínűség szerint külön állami támogatás nélkül is megvalósulna. És akkor ez teljesen rendben is lenne. Örömteli, hogy tudnak fejlődni, fejleszteni. A kormánytagoknak már csak annyi feladatuk lenne, hogy elmenjenek fényképezkedni az avatásra, vagy amikor új modellt adnak át. De külön támogatást már ne kapjanak!

Kiknek kell támogatást adni? Olyan külföldi beruházóknak, akik még nincsenek Magyarországon. Akik számára az idejövetel külön kockázatot jelent, mert nincs tapasztalatuk az országgal, nem beszélik a nyelvet, mindent nulláról kell kezdeniük. Ezen túlmenően a gazdaságpolitikának a gazdaság egészségesebb szerkezetét kellene célul kitűznie, földrajzi és ágazati szempontból is. Kelet-Magyarországnak vagy a Dél-Dunántúlnak ezerszer nagyobb szüksége lenne a támogatásra, és ha már ipar, akkor sem autóipar (és VW-botránytól teljesen függetlenül: főleg nem egy olyan cégcsoportnak, amelytől már most is függ a gazdaságunk).

Az államnak ugyanakkor elsősorban az lenne a feladat, hogy megfelelő kereteket, jó környezetet teremtsen a gazdaság, a vállalkozók számára, nem pedig az, hogy pénzt tömködjön a zsebükbe, és magánberuházásokat finanszírozzon. Szörnyű károkat okoz, hogy a gazdaság szereplői a vevőik igényei helyett az állami pénzosztásra koncentrálnak.

De még ezen belül is eszméletlenül visszás, hogy nem a kicsi, az elmaradott térségbeli, az új, hanem a legnagyobb és a legerősebb kapja a legtöbb támogatást. Remélem nem azért, mert Szíjjártó Péter tőlük kapott korábban szép autót.