e-mailen: pressoffice@olympic.org

Tárgy: Eltitkolt kockázatok Budapest olimpiai pályázatában  

Tisztelt Elnök úr! 

Az olimpia mozgalomnak és Magyarországnak közösek az érdekei: egy sikertelen vagy lemondott budapesti olimpia mind a kettőnek súlyos károkat okozna. Az ezzel kapcsolatos kockázatokat Magyarország és Budapest hivatalos képviselői valamint a pályázat előkészítői eltitkolják, ezért fordulok közvetlenül elnök úrhoz, miközben az Együtt folyamatosan tesz azért, hogy felhívja a problémákra Magyarországon a figyelmet. Nemzetközi Olimpiai Bizottság tagjainak tisztában kell lenniük a magyarországi helyzettel, amelynek változatlansága esetén – megítélésem szerint – az olimpiai mozgalommal kapcsolatban viselt kötelességüknek csak úgy tudnak eleget tenni, ha a 2024-es rendezés lehetőségét valamelyik másik pályázó város számára biztosítják. 

A budapesti pályázat mindezidáig semmilyen közvetlen demokratikus legitimációval nem bír. A legutolsó, 2014. évi országgyűlési választáson a győztes és Magyarországot jelenleg kormányzó Fidesz-KDNP pártszövetség egy szóval sem említette ezt a programjában, a választási kampányban nem merült fel ennek a lehetősége. A szintén 2014-ben tartott önkormányzati választást megelőző kampány során pedig Tarlós István, Budapest főpolgármestere úgy nyilatkozott, hogy nem életszerű a 2024-es budapesti rendezés, és csodálkozik a felvetésen is. Egy budapesti helyi népszavazás érdekében indult polgári kezdeményezés, ezt azonban a bíróság – a már beadott jelentkezésre hivatkozva – elutasította. A bíróság döntése ugyanakkor az Országgyűlést vagy a Fővárosi Önkormányzatot nem akadályozná meg abban, hogy kiírjon országos, vagy helyi népszavazást. Ezzel kapcsolatban azonban csak félelmet és elutasítást tapasztalunk.

Az Együtt által megrendelt 2015. szeptemberi közvélemény-kutatás alapján hibahatáron belüli többsége volt a pályázat támogatóinak az ellenzőkkel szemben. Magyarország kormánya, a Fővárosi Önkormányzat, a pályázatot készítő Budapest 2024 Zrt. és a közmédia a kizárólag közpénzből folyó kommunikációs kampányuk részeként semmilyen érdemi tájékoztatást nem folytatnak az olimpiarendezés jelentette terhekkel kapcsolatban, ehelyett féligazságok és valótlan állítások sulykolásával a pályázat támogatottságát próbálják növelni. Ennek a tevékenységnek lehet olyan eredménye – bár az utolsó felmérések nem erre utalnak -, amely a rendezés kérdései iránt nem érdeklődő választópolgárok körében jelentős változást okoz, és aminek következtében a Nemzetközi Olimpiai Bizottság által végeztetett mérésekben akár lényegesen nagyobb támogatást fognak kimutatni.

Ez a támogatottság azonban hazugságra, megtévesztésre fog épülni. Az igazság pillanata pedig ebben az esetben szükségszerűen el fog jönni. Amikor legkésőbb 2021-22 környékén a magyar polgárok számára világos lesz, hogy a budapesti olimpia több adót, rosszabb oktatást, rosszabb egészségügyi ellátás, elmaradó vidéki infrastruktúra-fejlesztéseket jelent, akkor ez a korábbi támogatás el fog veszni. Nem valószínű, hogy ilyen körülmények között 2022-es országgyűlési választásokat egy olyan kormány nyerhetné, amelyik kitart az olimpia megrendezése mellett.

Tisztelt Elnök úr!    

Magyarország hasonló okokból lemondta az 1996-os világkiállítást. Ennek a megismétlődése, vagy egy az ígéretekhez képest nagyságrendileg elmaradó előkészítettségű olimpia Magyarországra nézve sem lenne kedvező, de megítélésem szerint még többet ártana a Nemzetközi Olimpiai Bizottságnak.

Ismerjük az Agenda 2020 reformprogramot, és nagyra tartjuk annak a törekvéseit. Ezek a reformok azonban nem változtatták meg a nyári olimpiai játékok alapvető jellemzőit, és a rendezés egy Magyarország népességével és gazdaságával rendelkező ország számára továbbra is súlyos terhet jelentene. Az elnök úr számára bizonyára ismertek azok az összefüggések, amelyek gyakorlatilag minden eddigi rendezés során a tervezett költségvetés legalábbis kétszereződéséhez vezettek, miközben Sydney óta a rendező városok a Nemzetközi Olimpiai Bizottságtól is kapnak segítséget, illetve nagy átfedéssel ugyanazok a tanácsadók vesznek részt a tervezésben. A budapesti pályázatban a kiadásokat alul- vagy egyáltalán nem (pl. biztonság), a lehetséges gazdasági előnyöket pedig felültervezik. Különleges óvatosságra kell, hogy intsen Budapest esetében, hogy magának a pályázásnak a költségei is megduplázódtak az eredeti tervekhez képest. Nem mellékesen, a pályázat elkészítését kísérő közbeszerzési gyakorlat bármely, Magyarországnál jobb morális állapotban lévő országban súlyos következményekhez vezetett volna.  

Közelről látva egy ilyen folyamatot, felmerül, hogy célszerű lenne a Nemzetközi Olimpiai Bizottságnak a sikeres rendezések érdekében szigorú előírásokat megfogalmazni a pályázó városok (és országok) felé, a megalapozott tervezés, a valódi demokratikus döntéshozatal és a nyilvánosság megfelelő színvonalú tájékoztatása érdekében. Én most azonban természetesen Magyarország, a magyar nép érdekében írok elnök úrnak, amelynek érdekei egybeesnek a Nemzetközi Olimpiai Bizottságéval. Ez a közös érdek pedig az, hogy 2024-ben ne Budapesten legyen a nyári olimpia.     

Budapest, 2016. augusztus 25.

Tisztelettel:                                                                  

                                                                                             Pataki Márton

Ha tetszett a cikk, csatlakozz Facebook oldalamhoz és kövesd későbbi bejegyzéseimet is:

Abdulrahman Mohamed, ahogyan az a neve alapján sejthető, nem Magyarországon született. Bevándorló, „migráns”. Jemenből érkezett, amely egy arab, muzulmán ország. Előbbiek alapján a magyarok 76 százaléka szerint – ahogyan szerintük a legtöbb Magyarországon élő muszlim – Abdulrahman Mohamed nem akar beilleszkedni, hanem a magyar társadalomtól elkülönülve szeretne élni. A magyarok 10 százaléka szerint majdnem biztos, 27 százalékuk szerint nagyon valószínű, hogy Abdulrahman Mohamed olyan szélsőséges iszlamista mozgalmakat támogat, mint az ISIS.

Abdulrahman Mohamed gyermekeket gyógyít a gyulai kórházban, és idén Magyarországon az év orvosává választották. Zokszó nélkül viseli mindazt, amit a magyar egészségügyben dolgozni jelent, a politikával a saját állítása szerint nem foglalkozik.

Utóbbi sem lehet könnyű. A korábbiakon is túlmutató nagyságrendű gyűlöletkampány lepte el az országot. Az országban található óriásplakát-helyek harmadán-felén a kormányzati uszítás olvasható. Nem lehet úgy bekapcsolni a rádiót, hogy a „Tudta?” kérdés fel ne harsanjon. Mindezt persze közpénzből. A plakátok igazságtartalmát a kormányhoz lojális Heti Válasz is csak az „eldönthetetlen”, „inkább nem igaz”, „nincs konkrét adat” minősítésekkel próbálja mentegetni.

A korábbi kampányok, az irányított sajtó működésének hatását már látjuk. A fenti, a Pew Research Center méréséhez hasonló eredményt hozott az Index által megrendelt közvélemény-kutatás is. A magyarok közel 30 százaléka nagyon, további több mint 35 százaléka inkább tart attól, hogy a menekültválság közvetlen veszélyt jelent saját vagy családja életére, gazdasági helyzetére.

„Európában napról-napra nő a félelem” fogalmazott Orbán Viktor az idei tusnádfürdői beszédében, ami igaz, csak azt nem tette hozzá, hogy ezt a félelmet kisebb mértékben a terroristák, nagyobb mértékben az ezekre rájátszó cinikus politikusok okozzák.

A terrortámadások híre, a beszámolók letaglózzák az embert. Nehéz feldolgozni az értelmetlen gonoszságukat. Különösen, hogy terrorizmussal még sosem győztek, az a frusztrált vesztesek vagdalkozása. A 70-es és 80-as évek nyugat-európai terrorhullámában az ETA, az IRA, a RAF, a Vörös Brigádok és még számos szervezet támadásaiban sok száz ember vesztette életét minden évben – miközben ezek a szervezetek semmivel nem jutottak közelebb a céljaik megvalósításához.

Ezekben az években is statisztikailag annak a valószínűsége, hogy valaki terrortámadás áldozatául essen, nagyságrendileg akkora volt, mint hogy halálos villámcsapás érje, vagy hogy nyerjen az ötös lottón. Ennél tovább most sem tudnak jutni, amiben a titkosszolgálatoktól a rendőrségeken keresztül a külföldi katonai szerepvállalásig sok mindennek van szerepe. Az Európára is kiterjedő kalifátusról, Róma és Jeruzsálem elfoglalásáról könnyű videókat készíteni, de a valóság az, hogy 14 ezer légitámadás után már főleg az értékelhető célpontok megtalálása jelenti a problémát a nemzetközi koalíciónak. Lehet, hogy a iraki kormánycsapatok és a kurdok lassan foglalják vissza a területeket, Szíriában pedig a nyugati, orosz, török, iráni érdekek eltérése miatt nem látszik a polgárháború vége, de az Iszlám Állam katonai értelemben Európára semmilyen veszélyt nem jelent.

Miért csinálják akkor mégis? Mi értelme volt az Iszlám Államnak erőforrásokat áldoznia a párizsi vagy brüsszeli merényletekre? Egyfelől "reklám" a szervezetnek – egy olyan időszakban, amikor a harcmezőn már nem nagyon tudnak sikereket felmutatni – ami több önkéntest és több pénzügyi támogatót jelent.

Több önkéntest és több támogatót másfelől az a hatás jelenthet számukra, amit az európai társadalmakból kiváltanak. Ha gyanakvást és dühöt ébresztenek a többségben minden muszlimmal, minden muszlim országból érkezett bevándorlóval, az ő leszármazottaikkal szemben, és emiatt ők kiszorulnak a társadalomból, akkor sokkal nyitottabbak lesznek az iszlám szélsőségesek propagandájára. A Nyugat és benne Európa önmagát a szabadság, a jogi egyenlőség és a jólét földjének látja. Akik ide jönnek, azok ezért jönnek ide. És érthető a frusztráltság, ha a második és harmadik generáció is azzal szembesül, hogy ez rájuk nem vonatkozik, sőt, csak gyűlölet veszi őket körbe.

A bevándorlók integrálása nem könnyű feladat, és ebben az észak-amerikai gyakorlat (ezidáig) sokkal jobb az európainál. A hivatalos szintre emelt előítéletesség, a mindenhonnan áradó megszégyenítés, a kilátásba helyezett hátrányos megkülönböztetés ebben mind a két kontinensen súlyos törést okozhat. Gátlástalan politikusok, mint Donald Trump vagy Orbán Viktor a saját népszerűségük növelésének lehetőségét meglátva, a média, ugyan normális, de minden további nélkül szenzációhajhásznak nevezhető működéséből eredő félelmeket a saját eszközeikkel a sokszorosára növelik, majd pedig hazug, de egyszerű válaszokat adnak rájuk. Azt követelik, hogy a Nyugat a biztonsága kedvéért adja fel a saját értékeit, a toleranciát, a szabadságjogokat, a nyitottságát. Ennek következtében azonban nem kevesebb, hanem több terrorista, több terrortámadás lesz. A sérelmeket szenvedett, kilátástalan helyzetben lévő muszlimok ideális toborzóterepet fognak jelenteni az Iszlám Államnak és a hasonló szervezeteknek. A több terrortámadásból még nagyobb félelem lesz, amelyet Orbánhoz és Trumphoz hasonló politikusok az általuk mondottak visszaigazolásának fognak láttatni, ami által tovább korbácsolhatják a gyűlöletet.

Az erőszak és gyűlölet spiráljának fokozatosan áldozatul esik mindaz, ami jó a Nyugatban, haszonélvezői pedig csak az iszlám szélsőségesek és az erre építő politikusok. Félelmetes az érdekazonosság a két csoport között. Szinte tökéletes szimbiózisban élnek. A terroristák biztosítják a támadásokat, amelyeket kihasználva a demagógok népszerűséget szereznek, és ezért cserébe a terroristák ölelő karjaiba lökik a muszlimokat.

Ez a szövetség legyőzi Európát, ha a józan gondolkodást háttérbe szorítja az értelmetlen rettegés. Az értelmetlen rettegés, például a migrációval kapcsolatban. Általam nagyra becsült értelmiségiek is hangot adnak azoknak a félelmeiknek, hogy hamarosan olyan emberek lesznek többségben Európában, akik elutasítják a nyugati értékeket, életmódot, és a saját, vagy szüleik, dédszüleik szülőhazájának a szokásait és vallását szeretnék a többi európaira kényszeríteni. Elvben természetesen lehetséges, hogy Afrika és Ázsia minden népe felkerekedik, és az is lehetséges, hogy mi értékeink és életmódunk semmilyen vonzerőt nem gyakorol majd az itt élőkre (ez utóbbi azért súlyos kishitűségről tanúskodik). A valóság azonban ezt egyelőre nem támasztja alá. Ha elfogadjuk a kormány számait, hogy tavaly másfél millió bevándorló érkezett Európába, és hogy a bevándorlók termelékenysége hosszútávon is jelentősen meghaladja az „őslakosokét”, akkor is legalább egy évszázadig tartana ez a folyamat. A valódi számok azonban ennél 2015-ben is alacsonyabbak voltak (lásd az alábbi ábrát), és a tavalyi év egy egyszeri hullámnak tűnik (amiben a 2016 márciusi Török-EU megállapodás mellett a hasonló folyamatok természetes lefutása is szerepet játszik – a legvállalkozóbb kedvűek mennek el először, az ő tapasztalataik nem esnek egybe a várakozásokkal, a maradók helyzete javul, stb.)

Az, hogy jó-e a bevándorlás egyáltalán, és ha igen, mi annak az optimális mértéke, milyenek az összefüggései a terrorizmussal, Nyugat-Európában fontos kérdések, Közép-Kelet-Európa, illetve konkrétan Magyarország szempontjából azonban szinte teljesen érdektelenek. Magyarországon – a TEK minden erőfeszítése ellenére - nincs terrorizmus, nagyon kevés muszlim él (a 2011-es népszámlálás alapján 5579 fő, valószínűleg túlzó becslések szerint 30-50 ezer fő), akik teljes mértékben beilleszkedtek a magyar társadalomba, és hozzánk alig akar már bárki is jönni, innen inkább elmennek az emberek.

Mutatja a kormány erejét az „agenda setting”-ben, a közbeszéd témájának meghatározásában, hogy ez a Magyarország számára nem fontos probléma a nyilvánosságban a legfontosabb kérdéssé vált. Ráadásul mivel széles körben se személyes tapasztalat, se tudás nincs ezen a területen, könnyű a Habony-művek manipulációjának áldozatul esni. Az apropót minderre az Európai Unió tagjai közötti szolidaritást legalább szimbolikusan felmutató, menedékkérők kötelező átvételére vonatkozó kvóta jelenti, amelynek a legnagyobb kedvezményezettje éppen Magyarország lett volna, hiszen az összesen 120 ezer menedékkérőből 54 ezret Magyarországtól vettek volna át. Persze 2015. szeptember 22-én, amikor ez a döntés megszületett (18 nemzeti kormány belügyminiszterének igen szavazatával, 4 ellenében) nem lehetett volna 54 ezer menedékkérőt találni Magyarországon. Ekkor a magyar állam éppen azon ügyködött, hogy a Horvátország felől érkező illegális határátlépőket buszra tegye, és átszállítsa az osztrák határhoz, bármiféle ellenőrzés nélkül. A megelőző időszakban ugyanezt – a menedékkérők minél gyorsabb távozását az országból - azzal a cinikus megoldással érték el, hogy az elfogott illegális határátlépőknek vasúti szabadjegyet adtak, hogy a MÁV szolgáltatásait igénybe véve maguk utazzanak el a táborokba. Nagy volt a meglepődés utána, hogy a többségük soha nem ért oda! Sokat elárul ez arról, hogy a magyar kormányt ténylegesen mennyire aggasztják a menekültek között rejtőző terroristák, vagy ténylegesen mennyire gondolja fontosnak a jogszerűséget.   

Egy dologban azonban van erkölcsi igazsága a magyar kormánynak: miért kellene arra kényszerítenünk embereket, hogy Magyarországon maradjanak, ha nem akarnak itt élni? Ez a körülmény – hogy nem akarnak itt élni - azonban egyáltalán nem örömteli. Ha már alaposan kivitattuk, hogy a nyugat- és észak-európaiak számára mi lenne a helyes követendő politika, beszélhetnénk esetleg a saját problémáinkról is. A migrációban mi ugyanis nem cél-, hanem forrásterület vagyunk. A vasfüggöny leomlása óta több mint 20 millió ember hagyta el a térséget. Ugyanolyan megfontolások mentén, mint amelyekkel a Közel-Keletről vagy Afrikából érkezők jönnek. Egy részüket a legszűkebben vett megélhetés kényszere vitte, de jelentős részük a visszahúzó környezet, a korrupció, az érdemek helyett a kapcsolatokon alapuló társadalom, az általános bizalomhiány elől menekült. Olyan országokba, amelyek nem a beláthatatlan távoli jövőben, hanem már most „európaik”. A fiatalok mennek el, az emigráns magyarok 44 százaléka 30 év alatti, további 33 százalékuk 30 és 40 év közötti, képzettségi mutatóik a magyar átlagnál jobbak. A középiskolások felét foglalkoztatja a gondolat, hogy külföldre költözzön.

A kivándoroltak hiánya már most érezhető a gazdaságban és a közéletben, én nincs az a családpolitika, amely demográfiai szempontból pótolni tudna ennyi fiatalt. Ha szeretnénk változtatni ezen a folyamaton, akkor elég megnézni, hogy hova mennek, és azoknak az országoknak a mintájára kell alakítani Magyarországot. Liberális demokrácia, szociális piacgazdaság, társadalmi nyitottság. Nem kell új recept, ezt kell megvalósítani, de nem a 2010 előtti évek és napjaink díszletekben gondolkozó, korrupt-oligarchikus torz formájában.      

Ismét csak Orbán Viktor tusnádfürdői beszédéből kell idéznem: „…a félelem … megöli a lelket. Ha fél az ember, akkor nem vállalkozik nagy dolgokra, ha fél az ember, akkor védekezik. A nagy dolgokhoz kitárt lélekre és nagy szívre van szükség, amikor az ember minden tudást, minden gondolatot meg akar ismerni, be akar fogadni, és az valami nagy dolgot, … eredményez. Ehhez nyitottság, gondolatok befogadása, együttműködés és bizalom szükséges. A félelem azonban sündisznóállásra kényszerít mindenkit, országokat, embereket, családokat, gazdasági szereplőket. Ebből nem lesz Európa.”

Tűpontos.

Ha tetszett a cikk, csatlakozz Facebook oldalamhoz és kövesd későbbi bejegyzéseimet is:

Hogyan működik a közbeszerzés az olimpiai pályázatért felelős Budapest 2024 Zrt.-nél? Mi derül ki a dokumentumokból, és hogyan került sor egy személyes látogatásra a cégnél? Vigyázat, TLDR!

A budapesti olimpiarendezés Magyarország számára egyszerűen akkor is rossz üzlet, ha tisztességesen és ésszerűen szervezik meg, ahogyan erről korábban már írtam itt és itt. Ha ellenben az építkezések és a rendezés során három forintból kettőt el is fognak lopni, akkor abból nemzeti tragédia lesz.

Sajnos minden jel az utóbbi felé mutat. Nem egyszerűen csak a Fidesz-kormányzás általános jellemzője, hogy minden csak Orbán Viktor, a baráti oligarchák és a hűséges mamelukok meggazdagodásáról szól. Ahogyan ennek aktív részeseként Lánczi András egy sajátosan őszinte pillanatában összefoglalta: „Amit korrupciónak neveznek, az gyakorlatilag a Fidesz legfőbb politikája.”

Azt látjuk, hogy azok az emberek, akik most az olimpiai pályázatért felelősek, majd pedig minden valószínűség szerint az olimpiai rendezésért is, nem vigyáznak a magyar emberek pénzére. És ez egy óvatoskodó megfogalmazás. A budapesti pályázat elkészítésére és a kormány által erre a célra szánt 19 milliárd forint elköltésére létrehoztak egy céget, a Budapest 2024 zártkörű részvénytársaságot. A tulajdonosai a Magyar Olimpiai Bizottság és a Fővárosi Önkormányzat 50-50 százalékban, de számukra valójában nem osztottak lapot. A társaság igazgatóságának elnöke Fürjes Balázs, aki egyben a „pályázat vezetője” címet is birtokolja, továbbá az egyes kiemelt budapesti beruházásokért felelős kormánybiztos, tulajdonképpen Orbán Viktor személyes meghatalmazottja a projektben. A Fidelitas alapító tag Fürjes Deutsch Tamás kabinetfőnökéből emelkedett a mai magasságokba, a Budapest Sportaréna, újabban a Fradi Stadion vagy a Dagály Úszóaréna beruházásának felügyeletével. A Budapest 2024 Zrt. vezérigazgatója, és így a napi ügyekért felelős vezetője Fekete Miklós, aki a még többször említésre kerülő PricewaterhouseCoopers Magyarország Kft.-től (a továbbiakban: PwC), az olimpiai pályázat fő beszállítójától érkezett, korábban annak vezetője és partnerként résztulajdonosa volt. Érdemes még megemlíteni, hogy a cég igazgatóságban még egy olyan notabilitás is helyet kapott, mint az egykori köztársasági elnök Dr. Schmitt Pál, aki minden bizonnyal a szerzői jogok betartását felügyeli.

Fürjes Balázs nagyjából minden interjúban elmondja, hogy a budapesti olimpiának két nagy ellenfele van, a butaság és a tisztességtelenség, ezeket kell elkerülni. Csodálatos PR szöveg, de jelentem, már biztosan nem sikerült.

A 2024-es olimpiával kapcsolatos pályázattal és a hozzá kapcsolódó propaganda feladatokkal kapcsolatban eddig a Budapest 2024 Zrt., a Nemzeti Fejlesztési Minisztérium, a Magyar Olimpiai Bizottság és a Kiemelt Kormányzati Beruházások Központja Zrt. eddig 19 közbeszerzési eljárást folytatott le, 19 szerződést kötött meg, összesen 7 milliárd 384 millió forint értékben. Vajon hány esetben sikerült ezek közül több mint egy érvényes ajánlatot begyűjteni? Egy. Egyetlen egy esetben, a tizenkilencből. Egy 17 millió 800 ezer forintos irodabútor beszerzésnél. A maradék 7 milliárd 366 millió 200 ezer forint esetében sikerült elkerülni a versenyt.

A beszállítók versenyeztetése nem valami doktriner liberális dolog, amit elefántcsont-toronyban üldögélő közgazdászok akarnak lenyomni a nemzet torkán, hanem a leghétköznapibb józan ész alapján álló elővigyázatosság. Amikor a nagymamánk körbejár a piacon, hogy összevesse a kofák áruját és árait, amikor a lakásfestést megelőzően két-három mestertől is kérünk ajánlatot, vagy egy drágának ígérkező autójavítás előtt egy második szerelőnek is megmutatjuk a kocsit, akkor versenyeztetjük a beszállítókat. Nem egyszerűen csak a legjobb árat szeretnénk – bár az is fontos – hanem szeretnénk elkerülni, hogy átverjenek. Kevesebbet tudunk a zöldségpiaci helyzetről mint a piaci árusok, kevesebbet arról, hogy mennyibe kerül a festék és az ecsetek, és mennyi munkát jelent a lakás kifestése, mint a festők, és lövésünk sincs az autószerelésről. Ha pedig valaki mást bízunk meg az ügyeink intézésével, akkor különösen szeretnénk elkerülni, hogy a mi kárunkra hanyagul járjon el, vagy akár összejátszon az eladóval. Közpénzek felhasználása során erre a célra a közbeszerzési törvény és a kapcsolódó jogszabályok szolgálnának. 2016. Magyarországán azonban azt látjuk, hogy a jogszabályok gyakran a saját elvi, kimondott céljukkal éppen ellentétes célokat szolgálnak, különösen, ha az alkalmazóknak ez az érdekük. A közbeszerzési törvény alapelvei szerint „az ajánlatkérőnek esélyegyenlőséget és egyenlő bánásmódot kell biztosítania a gazdasági szereplők számára… Az ajánlatkérőnek a közpénzek felhasználásakor a hatékony és felelős gazdálkodás elvét szem előtt tartva kell eljárnia.” Ha csak egyetlen érvényes ajánlatot sikerül begyűjteni, az hiba. Egyszer-egyszer lehet hibázni, de 19-ből 18 esetben nem. Ahhoz már vagy tisztességtelennek, vagy nagyon-nagyon butának kell lenni. Ártatlan szemekkel még mindig lehet bizonygatni, hogy de hát minden megfelel a törvény betűjének, biztos lesz, aki vevő erre…

Legtanulságosabb eleme a csomagnak a külső tanácsadókkal kötött 5 milliárd 155 millió forintos szerződés (+ 250 millió forint sikerdíj, ha Budapesté lesz a rendezés joga). Ezt az ebben a pályázati ciklusban már 720 millió forintot elnyert PwC és két külföldi cég, a vezetőit tekintve volt NOB alkalmazottakból álló lausanne-i Event Knowledge Services SA és a londoni kommunikáció ügynökség, az M-Integrated Solutions Ltd. nyerte el. Elképesztő mennyiségű pénz ez tanácsadásra, ennél kevesebből működik pl. egy évben a Belügyminisztérium, a maga 12 államtitkárával és helyettes-államtitkárával, 26 főosztályával, olyan területeket felügyelve mint a rendőrség, a büntetés-végrehajtás, a nemzetbiztonsági szolgálatok, a vízügy, 3200 önkormányzat, vagy a teljes közmunkaprogram.

Szerettem volna érdemben megérteni, hogy mi is történik ebből a pénzből, különösen, hogy egy kritikus nyilatkozatomat követően a PwC „további lépésekkel” fenyegetett meg. Jelentsenek ezek bármit :). Ezért a Közbeszerzési Adatbázisból letöltöttem a szerződést, amelyből persze nem derült ki semmi, csak hogy a nyújtandó szolgáltatások a 4. mellékletben kerültek meghatározásra, miközben a mellékletek nem voltak elérhetőek. Közérdekű adatkéréssel fordultam az aláíró KKBK. Zrt-hez, ahonnan átirányítottak a Budapest 2024 Zrt-hez, ahol időközben átvették a szerződést, é akiktől a Nemzeti Adatvédelmi és Információszabadság Hatóság közbenjárását követően végül azt a választ kaptam, hogy nem adják ki, mert a benne foglaltak nyilvánosságra kerülése, az információk eljutása a versenytársakhoz hátrányosan érintené a budapesti pályázatot.

Nekem személy szerint azonban felajánlottak egy betekintési lehetőséget a szóban forgó mellékletekbe, amivel én örömmel éltem – de ami természetesen nem jelent az adatkérésnek történő eleget tételt. A megállapodott dátumot  megelőző napon kerestek a cégtől: a betekintés előtt írjak alá egy titoktartási nyilatkozatot. Maga az elképzelés önmagában is ellentmondásos volt, hiszen nem lévén a Budapest 2024 Zrt. munkavállalója, megbízottja, sem más államigazgatási szervvel vagy egyéb szervezettel nincs kapcsolatom amely a budapesti pályázat kidolgozásában közreműködik, továbbá nincs olyan státuszom (országgyűlési képviselő, fővárosi önkormányzati képviselő, stb.) ami bármilyen minősített információ megismerésére feljogosítana, így ténylegesen titokban tartandó információt nekem nem is mutathatnak, mutathattak volna meg. A közérdekű adatokra pedig természetesen nem lehet (vagy lehet, de semmis) titoktartási kötelezettséget vállalni. A normális megoldás természetesen az lett volna, ha az Infotv. előírásának megfelelően olvashatatlanná teszik azokat a adatokat, amelyeknek indokolt a titkossága. Ezt javasoltam is a társaságnak, amit azzal utasítottak vissza, hogy igazából maguk se tudják, hogy mi az az információ, amelynek az ismerete a versenytársak számára előnyt jelentene. Aha...   

Végül is aláírtam, egyelőre még nem pereltek be (vagy a bíróság nyári szünete miatt lassan továbbítják a keresetlevelet). A betekintés előtt - az előzmények fényében: meglepően - szívélyesen személyesen Fekete úr fogadott, megmutatta az irodáikat, és egy órát csevegtünk az olimpiai pályázat kérdéseiről. Nem győztük meg egymást…

Ezt követően a cég jogtanácsosával és a szerződés mellékleteivel maradtam két órára, alaposan átnéztem mindent, és… És nem tudok miről beszámolni. A mellékletek többször megismétlik a már a kiírásban is szereplő feladatleírást, ami alapján 44 különböző címszó alatt projektmenedzselnek, workshopolnak, monitoroznak, összefoglalnak, elemeznek, minőségbiztosítanak, prezentációkra felkészítenek, narratívát, szövegezési irányelveket, brand irányvonalakat határoznak meg. Ami jól hangzik, de ha lefejtjük a multis bullshit-generátort, akkor tulajdonképpen mit is csinálnak? A kézzel fogható terméke az egész folyamatnak a két megmaradt pályázati kérdőív, a 20 oldalas II., amit idén október 7-ig kell leadni, majd a 110 oldalas III., amit 2017. február 3-ig. 

Természetesen ezeknek a megírása nem úgy működik, hogy valaki leül a számítógép elé, és csak elkezd pötyögni, sok területen érdemi kutatómunka és rengeteg egyeztetés kell hozzá. Csak éppen ezt nagyrészt elvégezték, még mielőtt ez a szerződés életbe lépett volna. Ennek a munkának az eredménye a megvalósíthatósági tanulmány, ami tavaly nyárra készült el, és a Master Plan, amit a Fővárosi Közgyűlés idén januárban szavazott meg. Maguk a kérdőívek, amelyek elérhetőek a NOB honlapján, ezeknél ráadásul felületesebb szinten mozognak. Az I. kérdőív 60 oldalába belefért például (amelyre adott budapesti válaszok itt találhatóak) a játékok idejére eső jellemző időjárás, vagy a politikai pártok álláspontja a rendezéssel kapcsolatban. Különösen szomorúan élem meg, hogy utóbbit ráadásul sikerült el is rontani (ilyen árszínvonal mellett!).

A felsorolt feladatokat ráadásul az ugyanezen tanácsadó, a PwC által készített megvalósíthatósági tanulmány szerint a pályázat-előkészítő cégnek, a Budapest 2024 Zrt.-nek kellene végeznie, nem egy külső tanácsadónak. Nincs is keret erre az 5 milliárdra a tanulmányban szereplő 9,9 milliárd forintos költségvetésben. „Tervezés és előkészítés” van 1,9 milliárd forintért és „Marketing és kommunikáció” 4,5 milliárd forintért. A kettőből együtt persze kijönne, annyi csak a baj, hogy az utóbbiba egy globális hirdetési kampánynak is bele kellett volna férnie. Kérdés, hogy mennyire hiteles egy olyan tanácsadó, amelyik a saját munkájának szükségességét nem látja előre, és a saját díjait sem tudja megbecsülni, vagy kifelejti a tanulmányából?

Az ellenvetéseket szerencsére már ismerem: egyrészt hosszabb lett a pályázati folyamat, másrészt Magyarországon nem csináltunk még ilyet, nem lehet előre pontosan tudni, hogy mihez is kell külső tanácsadó. Az első egészen egyszerűen nem igaz, mert lehet, hogy más lett a szerkezet, több szakasz van, de ugyanúgy 2015 szeptemberében kellett beadni a szándéknyilatkozatot, és ugyanúgy 2017 szeptemberében születik döntés, és ugyanaz a feladat: ki kell találni és be kell mutatni, hogy hogyan rendeznénk olimpiát Budapesten. Ha pedig előre nem tudjuk, hogy tulajdonképpen miben is kell segítség, akkor nem egy fixdíjas szerződét kell kötni – pláne nem ötmilliárd forintról -, hanem legfeljebb egy keretszerződést, amiben az igénybevételtől függően kell fizetni óra- vagy napidíjakat.

Utóbbi miatt nagyon érdekes (tulajdonképpen csak ezek voltak érdekesek) az a két táblázat, amelyeket az iratkötegben találtam. Az egyik napidíjakat állapít meg, a magyar junior tanácsadók 100 ezer forintjától a külföldi vezető tanácsadók 900 ezer forintjáig. A másik pedig különböző időszakokhoz és különböző tevékenységekhez állapított meg munkanapokat, összesen kb. olyan 15 ezret. Még azt is el tudom képzelni, hogy ezek véletlenül kerültek oda, hiszen a megkötött szerződés alapján mindenképpen jár az 5 milliárd 155 millió forint, így nincs értelme munkanapokról és napidíjakról beszélni. Ezek a napidíjak minden bizonnyal az olvasók többsége számára sokkolóak. Hiszen 900 ezer forint egy hónapra is kiemelkedő fizetés lenne, nem hogy egy napra. A valóságban nem annyira ezekkel van a baj. Egy átlag magyar kisvárosban valószínűleg nem nagyon lehet ügyvédet találni 20-25 ezer forint +ÁFA óradíj alatt. Olyan emberből, akinek vezetői szinten komoly tapasztalata van olimpiai játékok rendezésében, világszinten is nagyon kevés van. Mivel kevés van belőlük, sok pénzt tudnak elkérni a tudásukért. Nincs baj azzal, hogy kikérjük a tanácsaikat, még azzal sincs baj, hogy nagyon sokat fizetünk fajlagosan az idejükért, a baj a mennyiséggel van. A 15 ezer munkanap megmagyarázhatatlan.

Vagy legalábbis a Budapest 2024 Zrt. nem érezte fontosnak, hogy számomra megmagyarázza. Pedig a táblázat nyomán én még bíztam ebben, hogy talán mégse hasra ütéses alapon írogatták össze a számokat, hanem komoly, részletesen lebontott tervek állnak mögöttük. A betekintés végén azzal váltunk el, hogy ezt, ezeket, vagy a tartalmi kérdésemre egyéb módon választ adó dokumentumot fogok kapni. Ehelyett csak egy levelet kaptam egy héttel később, hogy ilyennel ők nem rendelkeznek, ez a táblázat csak az ajánlattevő becslése volt.   

Összefoglalom: a közpénzeket felhasználó megbízó a saját feladatkörével erős átfedésben bíz meg méregdrágán egy külső vállalkozót, konkrét, számon kérhető feladatok nélkül. Amennyiben a Budapest 2024 Zrt.-nél úgy éreznék, hogy az állításaim nem felelnek meg a valóságnak, akkor egyszerűen csak eleget kellene tenniük az időközben a Nemzeti Adatvédelmi és Információszabadság Hatóságtól is megérkezett felszólításnak, és nyilvánosságra kellene hozniuk a mellékleteket. Én még két levelet írtam a cégnek, egyet rögtön a válasz után, részletesebben leírva, hogy mit is keresek, mire várnék magyarázatot, hátha rosszul közvetítették a szóbeli kérést. Majd két héttel később egy másikat, amikor a további közbeszerzéseikkel kapcsolatos, az alábbiakban összefoglalt megjegyzéseimet küldtem el. Ezekre már nem érkezett válasz.

900 millió forintot fog költeni a cég „társadalmi párbeszédre”. Ez manapság a propaganda fedőneve, hiszen szó nincs a kiírásban arról, hogy kétirányú kommunikációról lenne szó, a feladat csak a budapesti rendezés népszerűsítése Magyarországon. Egyedüli érvényes ajánlatot a Humán Telex Kft. és a Media Insight Kft. konzorciuma tett (előbbivel kapcsolatban érdekes összefüggések itt). Azonban biztosan tudható, hogy lett volna más érdeklődő is. A Közbeszerzési Adatbázisban található ugyanis egy előzetes vitarendezési kérelem. Ez hat oldalon keresztül sorolja, hogy az ajánlati dokumentáció mely pontjai miatt nem egyértelmű, hogy az ajánlatkérő tulajdonképpen mire is kér ajánlatot, hogy előre megadottan teljesen szubjektív lesz a szakmai értékelés, és hogy ezekkel a közbeszerzési törvény mely szakaszait sértik. Azért gondolom ezt a kérelmet fontosnak, mert ezek után a Budapest 2024 Zrt. vezetői talán mégsem mondhatják, hogy ők nem tudtak arról, hogy bajok vannak a kiírással. Az ajánlattevőknek továbbá ki kellett tölteniük, be kellett árazniuk egy „költségvetési” táblát. Valójában azonban nem költségvetésről van szó, hanem az excel tábla egyszerűen, minden súlyozás nélkül összesítette a megadott fajlagos árakat. Tehát az elnöki asztalra kerülő virágdísz/darab árhoz hozzáadják az élőállat és idomár féléves jogdíját, külön-külön az ásványvíz bekészítést 50, 500 és 5000 főre/fő, továbbá a grafikus díját/óra, a buszos utaztatást/km és még vagy ötszáz különböző tételt. Teljesen értelmetlen, mintha csak a manipuláció lenne a cél.

A cégnek természetesen informatikai eszközökre is szüksége van. Mivel a tervek szerint csak 2017. végéig fog működni, ezért ezeket bérlik. Na, de hogyan? 18 millió forint összérték alatt a közbeszerzési törvény szerint dönthet úgy az ajánlatkérő, hogy nem ad fel hirdetményt, hanem meghív néhány potenciális beszállítót ajánlattételre. Ezért a szükséges eszközöket szétbontották hat, nagyjából azonos értékű, 18 millió forint alatti csoportra. Például külön-külön szerződés keretében bérlik a szervereket, a hozzájuk tartozó szoftvert, illetve az archiváló rendszert. Mielőtt a kommentelők megkérdeznék, hogy na de ezzel mégis mi a baj, elárulom: az hogy öt esetben ugyanattól a cégtől, a Bravonet Kft.-től. Mindegyik esetben csak egy másik cégtől kértek még ajánlatot, és amelyeket utána gondosan kizárták, így csak az egyetlen, ilyen módon automatikusan győztes ajánlat maradt. Miközben a törvény szerint a szerződés teljesítésére való alkalmasság feltételeit az ajánlatkérő megítélése szerint teljesíteni képes gazdasági szereplőket kell bevonni. Sikerült hatból hatszor rosszul megítélni.

Ez az összesen 100 millió forint aprópénz persze a tanácsadói szerződés 5 milliárdjához képest, de a vonalvezetés egyértelmű, nincs benne hiba: a beszállítók közötti szabad versenyt minden módon meg kell akadályozni. Most megmutatják, mit tudnak.

Csak az olimpiai beruházásokra – tehát nem közlekedésfejlesztésre vagy városrehbilitációra – 1000 milliárd forintot irányoz elő a megvalósíthatósági tanulmány. Ez az 1000 milliárd forint hiányozni fog az oktatási rendszerből, az egészségügyből, a leszakadó térségek felzárkóztatásából – ezek közül mindnek gazdaságilag is nagyobb haszna lenne, mint az olimpiának. Ha a közpénzek „hanyag” felhasználása következtében csak arányaiban annyival lesznek drágábbak ezek a létesítmények, mint maga a pályázat, akkor az további 1000 milliárd forint elvonást jelent (és ennyivel több pénzt a baráti pénztárcákban).

A közvélemény ma nem számol azzal, hogy Budapestnek lenne esélye nyerni, miközben már csak másik három város van versenyben, amelyek közül Rómában néhány hete egy olyan polgármestert választottak, aki nem támogatja a pályázatot. Jobb lenne nem úgy felébredni, mint a britek a Brexit-szavazás másnapján, hogy hát ja, ha tudtuk volna hogy az mivel jár…  

Ha tetszett a cikk, csatlakozz Facebook oldalamhoz és kövesd későbbi bejegyzéseimet is:

Tegyük fel, hogy a családunk kertjében van egy romos fészer. A vacsoraasztalnál felmerül, hogy kiégett a fű, ezért építessünk egy úszómedencét és egy grillpavilont, mert így majd nőni fog a zöldterület. Logikus? Nem éppen. A Fidesz-kormány viszont pont így érvel a Városligetbe tervezett új épületek mellett, teljesen hülyének nézve az embereket.  

A Liget Budapest Projekttel szembeni ellenérvek mostanáig elsősorban környezetvédelmi (szabad-e a sűrű beépítésű, nagyvárosias területen akár egyetlen négyzetméter zöldterületet, akár egyetlen évtizedes fát feladni), városépítészeti (van-e értelme egy rekreációs intézményekkel telített - állatkert, Szépművészeti Múzeum, Műcsarnok, Városligeti Műjégpálya, Széchenyi Fürdő, Vajdahunyad Vára, Közlekedési Múzeum, Petőfi Csarnok - környékre újabbakat telepíteni, a közlekedés szervezése vagy a barnamezős területek megújulása szempontjából) vagy költségvetési (van-e erre a célra 170-200 milliárd forintja Magyarországnak, amikor egyébként például az M3-as metró felújításánál nincs pénz a teljes akadálymentesítésre, és mai technikai színvonalat képviselő szerelvények helyett  40 éves járműveket kapunk) alapokon álltak.

Én azt gondolom, hogy az előbbi három szempont külön-külön is elegendő érvet jelentene a projekttel szemben. Mostanra azonban már elég egyértelműen megjelent egy új is, aminek a jelentősége messze túlmutat az előbbieken. A Városligetbe tervezett építkezés demokrácia-kérdéssé vált. A budapestiek döntő többsége ugyanis nem akarja, hogy új épületeket emeljenek a parkba.  

A hétfőn megjelent Medián felmérés – amely szerint a budapestiek 86 százaléka nem akarja az új épületeket a Városligetbe – nem az első. Még februárban készített egyet az Ipsos is. Akkor a különféle módon megfogalmazott kérdéseknél  55 („a Városligetet újonnan létesítendő múzeumi és kulturális épületekkel újítsák meg”), 64 („a Városligetben egy jelentősen kibővített múzeumi-kulturális negyedet alakítsanak ki számos újonnan létesítendő épülettel”) illetve 75 („a Városligetben ne létesítsenek új építményeket, kizárólag a meglévő leromlott zöldfelületeket, játszótereket, sportterületeket újítsák fel”) százalék volt az Liget Budapest Projektet elutasítók aránya.

A Medián felmérésében nem egyes állítások mellett vagy ellen kellett állást foglalniuk a megkérdezetteknek, hanem több lehetőség közül választhattak. 81 százalékuk „támogatná a Városliget megújítását, de új épületeket, múzeumokat nem építene a parkba, megőrizné a Városliget eredeti közpark jellegét”, míg csak 13 százalékuk „támogatná a Városliget megújítását és új épületeket, múzeumokat és építene a parkba”.  Amikor az új múzeumok elhelyezésével kapcsolatban kell válaszolniuk, akkor 86 százalékuk szerint „az új múzeumoknak a zöldterületeket nem veszélyeztetve kellene helyet találni” és alig 8 százalékuk mondja azt, hogy „a tervezett múzeumokat a Városligetben építsék fel”.

Öt hónap alatt határozottan nőtt a kormányzati elképzelések elutasítottsága. Mi történt? Baán László miniszteri biztos, aki nem mellesleg Habony Árpád privát képkölcsönzőjévé és rendezvénytermévé változtatta a Szépművészeti Múzeumot, szerint működik a propaganda. A mérések nem ezt mutatják, szerencsére. Baánék eltapsoltak 390 millió forint közpénzt a saját elképzelésük népszerűsítésére, mindeközben az ellenzők pontosan 0 Ft közpénzt kaptak ugyanerre a célra. Fairnek ez aligha nevezhető, viszont így most legalább egyértelműen kijelenthetjük, hogy Baán László és a Fidesz minden lehetőséget megkapott, hogy eladják az elképzelésüket. Nem jártak sikerrel. Itt az ideje, hogy ezt belássák és levonuljanak. Nem lehet tönkretenni egy több mint 150 éves parkot és elkölteni 200 milliárd forintot a budapestiek 4/5-vel szemben.

A nyilvánosság előtt egyelőre még megpróbálnak trükközni. A Greenpeace által megrendelt közvélemény-kutatással szembeállítanak egy sajátot, amely szerint a megkérdezettek közül a Városliget használóinak 69 százaléka egyetértett azzal, hogy új, korszerű kulturális intézmények is kerüljenek a Ligetbe, ha közben a park zöldfelületét is fejlesztik, és annak nagyságát növelik. Ezt az egy számot hozták nyilvánosságra, azzal kiegészítve, hogy a kutatás még kiértékelés alatt áll, heteken belül lesz kész.

Itt érdemes felkapnunk a fejünket. Mi az, hogy heteken belül lesz kész? Csak példaként, az Együtt is készítetett egy tavaly szeptemberben egy mérést ugyanezzel a céggel, akikkel most a Városliget Zrt. dolgoztatott, az Ipsos-szal. A hónap 15. napján fejezték be a kérdezést, 17-én késő este küldték el az adatfájlt. A lekérdezés beállítása, eredmények elolvasása még további 5 percet vett igénybe. 19-én reggel újságcikk jelent meg róla.  A számítógéppel támogatott közvélemény-kutatás világában vagy vannak eredményeink, vagy nincsenek, de olyan egészen biztosan nincs, hogy azokat még heteken keresztül kell masszírozni.  Az is érdekes, hogy nem az összes megkérdezett, hanem csak egy részhalmazuk, a Városligetet használók válaszairól van szó. A probléma az, hogy feltételezhetően rájuk nézve ez a mérés statisztikailag már nem reprezentatív, túl kicsi a minta elemszáma.

Nézzük meg jobban a kérdést is!  „Új, korszerű kulturális intézmények is kerüljenek a Ligetbe”. Ezzel én is egyet tudok érteni! Az új intézmény ugyanis nem azonos az új épülettel. A leromlott állapotú, évek óta nem használt Olaf Palme házba egy felújítást követően beköltözhetne egy új intézmény. Újra lehetne, újra lehetett volna gondolni a Petőfi Csarnok funkcióját, és hát a Műcsarnok sincs jó kezekben a futóbolond Fekete György vezette Művészeti Akadémiánál.  Ha ellenben új épületet építenek, akkor valójában már nem felelnek meg a kérdésben megfogalmazott feltételnek, hogy a park zöldfelületének nagyságát növelik. Ilyenkor jön persze mindig a sunyi összekapcsolása az egymással össze nem függő dolgoknak, összemosva az épületek zöldtetejét a valódi zöldterülettel, meg azt állítva, hogy aszfaltcsíkok elbontásához új épületeket kell emelni.

Lehet, hogy a közvélemény alakulását figyelve a Liget Projekt is az internet-adó és a vasárnapi boltzár sorsára fog jutni, és az egyik napról a másikra ejtik. Ezért minden napnak jelentősége van, amivel a Ligetvédők késleltetni tudják a fakivágásokat.  De az is lehet, hogy a trükkös mérések igazából a Fidesz vezetésének a félrevezetésére szolgálnak, és ki fognak tartani mellette, erőszakot is alkalmazva. Kárt fognak okozni Magyarországnak és Budapestnek, de egyúttal hasznot is, ha ezen a példán keresztül fogják majd egyre többen megérteni, hogy Orbán Viktor rendszere nem értük, hanem ellenük van.       

Ha tetszett a cikk, csatlakozz Facebook oldalamhoz és kövesd későbbi bejegyzéseimet is:

Az elmúlt néhány héten csupa botrányos hír jelent meg az M3-as metró felújításával kapcsolatban. Minden korábbinál egyértelműbbé vált, hogy a szerelvények állítólagos felújítása csak az üzlet oroszoknak történő átjátszásáról szólt. A kormány nyomására addig halogatta, halogatja a Főváros a pótlóbuszok beszerzését, hogy ezek nem lesznek kész novemberre. Kész szerencse, hogy a legújabb hírek szerint tavaszig nem is kezdődik el a felújítás. Amiben az a jó, hogy pénz még amúgy sincs rá. Rendben van egyáltalán bármi ezzel a felújítással kapcsolatban?

Már bő egy évvel ezelőtt, a felújításra vonatozó közbeszerzés kiírásakor is tudni lehetett, hogy a felújítás legalább az alkatrészek 90 százalékának a cseréjével fog járni. A Budapestre visszaérkezett „felújított” prototípusban az Indexnek válaszoló orosz mérnök szerint csak a vezetőfülke ajtaja származik a kivitt szerelvényből minden más új. Mi a baj ezzel? Az, hogy így elcsalták a közbeszerzést. Ha kiírtak volna közbeszerzést új, kortárs műszaki tartalomra, és újonnan épülő, de részben harmincéves technológiájú konstrukcióra, az legalább őszinte lett volna. De Orbán Viktornak biztosra kellett mennie, ha már egyszer odaígérte ezt az üzletet is Putyinnak, így úgy engedélyezték a Fővárosi Önkormányzatnak a hitelfelvételt, hogy CSAK felújításra költheti. Ennyit az önkormányzatiságról I. rész. Egy szemtelen észt cég miatt ez is kevés volt, képesek voltak az oroszoknál olcsóbb ajánlatot tenni, így őket még külön ki kellett zárni a versenyből.

A „felújítással” kapcsolatban előnyként felmerül, hogy az engedélyeztetése sokkal gyorsabb. Ezzel kapcsolatban érdemes végiggondolni, hogy 1. normális-e, hogy egy ilyen folyamat hosszú évekig tart; 2. ha tudott, hogy ez hosszú idő, akkor nem kellett volna-e talán korábban elkezdeni a folyamatot, nem csak 2014 végén; egyébként van új metrókocsi típusnak is engedélye Magyarországon, az Alstomnak.

Kis kitérő: mi az Együttben csak üdvözölni tudnánk, ha végre elindulna egy normális eljárás a korábbi metróbeszerzéshez kötődő korrupciógyanúval kapcsolatban, és ezúttal nem a Budai-Papcsák páros elsikáló tevékenysége lenne a minta. Ha Londonban vádat tudtak emelni a francia Alstom brit elnöke, Terence Stuart Watson ellen a budapesti metrókocsikkal kapcsolatos szerződések miatt, akkor idáig Budapesten is el kellene jutni.  Ha erre a Polt Péter vezette ügyészség nem lesz hajlandó, annak ellenére, hogy a brit csalás elleni hivatal az érdemi munkát már elvégezte, az csak azt fogja bizonyítani, hogy ebben az ügyben is van Fideszes érintettség (lásd még: 70-30).  

A felújítás idején szükséges buszos pótlás megoldása a sokadik konstrukciónál tart. Első körben az volt az elképzelés, hogy buszokat fog bérelni a BKV. A közgazdaságilag kevésbé felkészült fővárosi képviselők arra jutottak, hogy hitelből vásárolni szükségszerűen jobb (Pedig azzal általában tisztában szoktak lenni az emberek, hogy ha ma kapok egy forintot, az többet ér, mintha tíz év múlva kapok egyet). Ennek örömére kiírtak közbeszerzést új buszok vásárlására, ahol az a csúfság esett meg, hogy a BKV által készre szerelendő (részben) magyar gyártású buszokat drágábban lehetett volna megvenni, mint a Lengyelországból érkezőket.  Itt a kormány ismét közbeavatkozott, megtiltva a Fővárosi Önkormányzat számára, hogy hitelből buszokat vegyen. Ennyit az önkormányzatiságról II. rész.

Rohamtempóban elindult a kormányzati kavarás egy „nemzeti buszgyártási stratégia” megalkotása irányába, amely nem nyilvános, de alapvetően biztosan nem jó ötlet. Meglepő módon végül egy olyan megoldást erőltetnek a Fővárosi Önkormányzatra, a szolgáltatás megrendelést, amely nagy valószínűséggel egyáltalán nem magyar buszok vásárlásához fog vezetni.  A szolgáltatók ugyanis általában szintén hitelből veszik a buszokat, a bankok pedig biztosítékként olyan nagyobb márkákat szeretnek, amelyek használtan is őrzik az értéküket, amelyeknek jelentő másodpiaca van (pl. Mercedes). Elvben a szolgáltatás megrendelés jó irány, hiszen a szolgáltatók versenye az az intézményi garancia, amely a hatékonyság fennmaradását biztosítja. Az egész világ ebbe az irányba megy (mínusz Magyarország), belátva azt, hogy semmi jóra nem vezet, ha az állam ugyanabban a tranzakcióban egyszerre megrendelő és tulajdonos, ugyanis nem a cégek, hanem az utasok és az adófizetők érdekeit kellene képviselnie. Megmosolyogtató a BKV tanulmánya a kiszervezés drágaságáról, mert az (érthető) elfogultságon túl azt is megtudtuk belőle, hogy bármekkora is a cég mérete, a központi irányítás mindig ugyanannyiba kerül. Előbb-utóbb olyanok lesznek, mint a Magyar Honvédség, ahol a legénységi állomány létszáma alig haladja meg a tisztikarét.  

Bármelyik konstrukciónál rosszabb azonban, hogy ide-oda rángatják a (képzeletbeli) kormányt, és egy fél éven belül már a harmadik megoldásnál tartunk. A BKV-nak most kényszerszabadságra kell küldenie, illetve el kell bocsátania azokat a sofőröket, akiket a metrópótlásra vettek fel és képeztek ki milliókért, és nem is lesz meg a kapacitás a felújítás tervezett novemberi indulására. De így legalább van mire, kire fogni a csúszást. A felújításról tudni vélték ugyanis már a szerdai döntés meghozatala előtt, hogy nem tud elindulni idén novemberben.

Műszaki és közbeszerzési problémák mellett ráadásul még pénz sincs rá. A 137,5 milliárd forintos költséget teljes egészében az európai uniós Integrált Közlekedésfejlesztési Operatív Program keretéből szeretnék megvalósítani. Ezzel csak két probléma van: 1. fejlesztés, bővítés nélkül biztosan nem lehet 100 százalékot ebből a forrásból biztosítani; 2. az Európai Bizottság, amelynek jóvá kellene hagynia a projektet, még nem is tud róla. A Fővárosi Önkormányzat szerint az M3-as metró infrastruktúrájának felújítását végző céggel csak akkor írhatják alá a vállalkozási szerződést, ha az ehhez szükséges fedezettel rendelkeznek. Ehhez képest a Nemzeti Fejlesztési Minisztérium a Népszabadságnak azt írta: csak a vállalkozási szerződések aláírása után nyújtják be a támogatási kérelmet.

Miközben a felújítás káoszba fullad, egyre aggasztóbbá válik ismét a kérdés, hogy annak ellenére hogy Tarlós István többször ígéretet tett rá, a Műegyetem által végzendő független vizsgálatra, azt ellenőrizendő, hogy elegendő-e a BKV által végzett karbantartás a balesetek elkerüléséhez, még mindig nem került sor.         

De addig se aggódjon senki, a stadionépítések és a miniszterelnök várba költöztetése fennakadás nélkül halad előre.  

Ha tetszett a cikk, csatlakozz Facebook oldalamhoz és kövesd későbbi bejegyzéseimet is:

A nemzeti tőkésosztály építéséről szóló mesék csak Magyarország kirablásának az elleplezésére szolgálnak.  Az idén május végén benyújtott céges beszámolókból két dolog minden korábbinál jobban kirajzolódik: a Fideszes oligarchák nem terveznek hosszú távon, és Orbán Viktor nem követi el még egyszer ugyanazt a hibát, mint Simicska Lajossal.

Az állam által jelenleg preferált vállalkozói körnél szép nyereségek jelentek meg 2015-ben is, ezeket pedig szinte teljes mértékben kimenekítették a cégekből. A „G-nap” még csak ennek az évnek a februárjában volt, így azért a Közgép és a többi Simicska vállalkozás eredményében még a korábban elnyert megrendelések látszanak. A hivatalosan Mészáros Lőrinc tulajdonában álló Mészáros és Mészáros Kft.-nek nagyon ment, 3,7 milliárd forint adózott nyereséget értek el, amiből 3,5 milliárd forintot fel is vettek osztalékként. A szintén Mészáros-cég R-Kord Kft. a 752 millió forintos adózott eredményéből 750 millió forintot vettek ki. A Közgép helyett az állami közbeszerzések egyik  új sztárja a Duna Aszfalt Kft., ott a cégbíróságon bejegyzett tulajdonos Szíjj László 4,1 milliárd forint osztalékot vett ki. Andy Vajna Las Vegas Casino Kft.-je, amely állami kegyből 5 kaszinóval monopóliumot élvez Budapesten, 6,13 milliárd forint adózott eredményt ért el, és ebből 6,13 milliárd forint osztalékot vettek fel. A kormány közeli reklámcégesekből Kuna Tibor 880 millió, Csetényi Csaba 700 millió forint osztalékot vett fel. Az egykori kormányszóvivő Giró-Szász András cégéből, a Strategopolisból 290 millió forintot vettek ki.

Néhány társaság a közvetlen családtagok nevén is fut. A miniszterelnök veje, Tiborcz István 460 millió forintot vett ki az utóbbi években felfutott cége, a HCS Experts Kft. ennél kevesebb, 390 millió forint adózott eredményéből. A gánti Dolomit Kft.-nek 51 százalékos tulajdonosa Orbán Viktor édesapja, Orbán Győző. Itt is többet vettek ki, mint az 1,1 milliárd forintos éves adózott eredmény; 1,8 milliárd forint volt az osztalék. A Nehéz Kő Kft. tulajdonosa teljes mértékben az Orbán-család: 93 százalékban id. Orbán Győző, 5 százalékban Orbán Áron és 2 százalékban ifj. Orbán Győző. Ennek a cégnek az adózott eredménye 430 millió forint volt, amelyből 404,3 millió forintot fizettek ki osztalékként.

A neveket és az összegeket még hosszasan lehetne sorolni. Ami, különösen így egyszerre látva kiszúrja az ember szemét, az a kivett pénz aránya a nyereségekhez képest. A hasonló méretű, tulajdonosi szerkezetű cégeknél nem szoktak ilyen osztalékokat fizetni, több okból sem. Mindenekelőtt hisznek a dinamikusan növekvő cégükben, hisznek abban, hogy az igazi siker még előttük áll, így visszaforgatják a pénzt, beruháznak, építik tovább a vállalkozásukat. Elvben ez lenne a ”nemzeti tőkésosztály” lényege. Amikor azt gondolják, hogy már tovább nem tudják növelni, akkor eladják – az elmúlt egy évben ez történt például a Fornettivel, a Szentkirályival, vagy a Forest Papírral. Évtizedekig építették a cégeket, hogy a vélt "tetőponton" kiszálljanak.

Addig csak annyi osztalékot vesznek fel, amennyi a megélhetésükhöz szükséges (sőt, amit lehet, a megélhetésükből is próbálnak költségként elszámolni a cégükben – ez persze adócsalás). El tudja valaki képzelni, hogy Mészáros Lőrinc napi 11,5 millió forintot költ? Az osztalék után adót kell fizetni, 16 (idéntől 15) százalékot. Ennek a kifizetését egy racionális vállalkozó addig kerüli, amíg lehet. Ha szeretne például új területeken befektetni, akkor megteheti a nyereséget elért cégén keresztül, pl. a cége alapít egy új társaságot, holdingba szervezi a cégeit, vagy egyszerűen csak kölcsönadja az egyik cége a másiknak. Úgyis tekinthetjük mintha a cégben tartott nyereség osztalékadója az államtól kapott kamatmentes hitel lenne. Miért akarna erről valaki lemondani?

Egy valódi vállalkozó szemszögéből teljesen irracionális, amit a fideszes oligarchák csinálnak. Az ő szemszögükből azonban nagyon is racionális. Az ő cégeik a piacon teljesen életképtelenek lennének, csak az állami megrendelésekből, koncessziókból élnek. Amikor már nem a Fidesz lesz hatalmon, akkor ezek a cégek pillanatok alatt tönkre fognak menni. Akkor pedig minek ruházzanak be? Nem tudnak ők semmit építeni, az egy másik műfaj.

A 16 százalékos adó pedig egyáltalán nem sok, ha cserébe el lehet tüntetni a pénzt. Amíg a társaságok eszközei között van, addig szerepelnie kell a könyvelésben, az adóhivatal, az ügyészség számára látható. Az osztalékként kifizetett pénzt azonban Mészáros Lőrinc odaadhatja az első hajléktalannak, el is égetheti, vagy elfogyaszthatja ketchuppal. Az már az ő magányügye. A vagyonnyilatkozatában azonban a korábbi osztalékok sem látszanak. Persze nem egy hajléktalannak adja a pénzt. Hanem valaki másnak. Orbán Viktor Simicska Lajos után nem követi el még egyszer ugyanazt a hibát, hogy mérhetetlenül gazdaggá tesz valakit, aki utána ellene fordul, és hallani sem akar az „adósságairól”. Egyetlen strómanban sem lehet igazán megbízni, ezért nem maradhat a pénz a cégekben, mert csak az az igazi vagyon, ami az ő nevén van.  A sok kifizetett osztalék pedig bőröndökben, akta- és sporttáskákban elhagyja az országot, hogy offshore cégekben, banktitkot őrző országok számláin és páncéltermeinek privát széfjeiben találjon helyet.  Csak a fenti néhány példa együttesen 20 milliárd forintot tesz ki. 500 eurósokban nem is foglal olyan sok helyet, két nagyobb bőrönd meg egy foci VB-s hátizsák kell hozzá.

Ezek után nagyon nem kell meglepődni, hogy a gazdaságban évek óta alacsony beruházási szint, az első negyedéves GDP adat pedig messze elmaradt a kormány terveitől, nem csak a régióban, de egész Európában az egyik legrosszabb. Orbán ennek ellenére válságértekezletet hívott össze. Gondolom a régi viccet tudták elmondani neki az összegyűltek, amikor Kohn elmegy a rabbihoz tanácsot kérni:

 - Rabbi, mit tegyek? Hiányzik a kasszából 1000 dollár!

 - Tedd vissza, fiam...    

Ha tetszett a cikk, csatlakozz Facebook oldalamhoz és kövesd későbbi bejegyzéseimet is:

A 4-es metró persze 452 milliárd forintba került, a budapesti elektronikus jegyrendszer egyelőre „csak” 28 milliárdba, de a nagyságrendi különbség arányos azzal, amilyen mértékben az Orbán-rendszer felszámolta az önkormányzatiságot, és ezen belül minimálisra szűkítette a Fővárosi Önkormányzat mozgásterét is.

A BKK papír alapú jegyei felett régen eljárt az idő. Az utasok szempontjából drága, rugalmatlan, kényelmetlen, nem teszi lehetővé a használattal arányos díjfizetést és az utazás megkezdése előtt kell dönteni a használt jegyfajtáról. A közlekedési szolgáltató szempontjából nehezen ellenőrizhető, könnyen hamisítható és korlátozott információtartalmú, hiszen csak azt lehet tudni, hogy hány jegyet és bérletet vettek, azt nem, hogy ezeket milyen utakon vették igénybe. Egy elektronikus jegyrendszer által lehetővé tett jól kigondolt árazás, tarifarendszer egyszerre eredményezhetne több utast, jobb kihasználtságot és magasabb árbevételt.

Az előnyei miatt még a digitális világ újdonságai iránt kevésbé nyitott fővárosi vezetés is a bevezetése mellett döntött. Csak a projekt az időben nyúlik mint a rétestészta, és azért nem az Apollo-programról beszélünk. 2011. áprilisában született elvi döntés a bevezetésről, 2012. januárjában a részletekről, majd 2013. júliusában lett hozzá finanszírozás az EBRD-től. Az érthető, hogy ha valamire – stadionokkal vagy a felcsúti kisvasúttal szemben – nincs pénz, akkor ott nem történik semmi, az kevésbé, hogy ha valamire van, akkor miért nem.  Eltelt három év, és használt már valaki elektronikus jegyet? Látott már valahol beléptető kaput vagy érintés nélküli leolvasót?

Az M4-es metró 2004-ben kapott finanszírozást, 2006-ban kezdődtek a kivitelezési munkálatok. Ekkor a befejezés ígért dátuma 2009 volt. 2009 áprilisában 2012 vége volt az ígért befejezési dátum. 2011-ben 2014 eleje. És 2014. március végén ténylegesen elindult a metró. Tarlós Istvánnak igaza van abban, hogy a Demszky Gábor által a metróépítéssel kapcsolatban hátrahagyott problémahalmazt neki kellett megoldania. Cserébe – legalábbis ahogyan jelenleg kinéz – az ő utódjára hagyja az elektronikus jegyrendszerrel kapcsolatos problémák megoldását.

Az ütemterv szerint a belső tesztüzemnek 2015 őszén kellett volna elindulnia a munkavállalók szabadjegyével. A nyugdíjasok 2015 végén kapták volna meg kártyáikat, míg 2016 őszére valamennyi papíralapú bérletet plasztikkártyára cseréltek volna. Ekkor már állnia kellene a 800 beléptető kapunak a metró és HÉV-állomásokon (ezek sorsa az államosítással önmagában is kérdéses), míg a rendszer egésze 2017 végére épült volna ki. A Népszabadság információi szerint a kormány is erősen aggódik, hogy tartható-e a választási átadás.

Teljesen életszerűtlen az, ahogyan a bérletekhez szükséges kártyákhoz hozzájuthatnak majd az utasok a tervek szerint: ezeket csak az okmányirodákon lehetne beszerezni. A londoni tömegközlekedésben használt elektronikus jegyrendszer arcképes kártyáit ehhez képest az interneten lehet igényelni, és postán elküldik. Valószínűleg Deutsch Tamás beléptetőkapu és internetszakértő segítségét vették ehhez igénybe, így a meleg víz újra feltalálása során a langyosig sikerült eljutni.

A legnagyobb probléma azonban, hogy a 28 milliárd forintért megvett csomagban nincs benne a rendszer-integráció, az elektronikus jegyrendszer elemeinek összekapcsolása a BKK saját hálózatával. Kívülről nem lehet eldönteni, hogy a BKK korábbi vezetése tévedett hatalmasat, amikor azt gondolta, hogy ezt házon belül meg tudják oldani, vagy a jelenlegi vezetés alkalmatlan teljesen a feladatának elvégzésére.

De a választók szempontjából ennek nincs is jelentősége. A korábbi és a jelenlegi vezetőket is Tarlós István nevezte ki.  Hacsak nem Soros György. Vagy a gyíkemberek. Esetleg a migránsok. Vagy a rejtélyes háttérhatalmak. A jobboldal csodás új világában szerencsére mindig van kit hibáztatni.    

Ha tetszett a cikk, csatlakozz Facebook oldalamhoz és kövesd későbbi bejegyzéseimet is:

Az egyik szemem sír… és a másik is. Nem elég, hogy Fidesz-kormány téves gazdaságpolitikai elképzeléseket hajszolva égeti el a magyar adófizetők pénzét, de közben a gyenge lábakon álló magyarországi üzleti szellemet is sikerül felszámolni. Nehéz feldolgozni, hogy egy nemzetközi versenyben, tiszta piaci viszonyok között bizonyított, milliárdos vállalkozó miért dönt úgy, hogy állami támogatással, mutyival, politikai hátszéllel lépne be a leggazdagabbak közé. A Tiborczok, Mészáros Lőrincek, Garancsi Istvánok, Andy Vajnák, Simicska Lajosok által lefektetett minta méregként szétáradt a fejekben.

Varga Mihály nemzetgazdasági miniszterről már régóta tudjuk, hogy lelkes lobbistája a Mészáros Csaba és egyes hírek szerint Szemerey Tamás Matolcsy-unokatestvér érdekeltségébe tartozó Evopro-MABI buszgyártónak. A biztonság kedvéért Lepsény István személyében a gazdaságfejlesztésért és -szabályozásért felelős államtitkár is a cég felügyelőbizottságának elnöki székéből érkezett a tárcához. A finom utalgatások, a 700 millió forintos kutatási támogatás, a 3,9 milliárd forintból a kormány által a BKV-nak megrendelt, alig 20 darab elektromos busz után a kormány most előkapta furkósbotot. Az M3-as metró felújítása miatt szükséges pótláshoz a BKV-nak 150 új buszra lenne szüksége. Néhány csavar után szépen felosztották a megrendelést a Fideszes urak: viszonylag nyílt versenyben vesznek 75 kész buszt, további 75-öt pedig úgynevezett PKD (partially knocked down) konstrukcióban, amikor a végszerelést, fényezést a BKV végzi. Utóbbit ügyesen sikerült úgy kiírni, hogy egyedül csak a MABI-BUS Kft. tett ajánlatot.

Itt azonban kis hiba csúszott a rendszerbe. A MABI-BUS a félkész járművekre óvatlanul drágább ajánlatot tett, mint a kész buszokra a másik pályázatot nyerő Solaris. Itt már nagyon elvakult Orbán-hívőnek kell lenni, vagy nagyon megfélemlített rendőrtisztnek, hogy valaki meg tudja magyarázni, hogyan is van rendben az, hogy a pontosan ugyanarra a célra vett félkész termékért többet fizetünk, mint a készért. Azt, aki ilyet jóváhagy, már tényleg csak Polt Péter menti meg a börtöntől. Tarlós István pedig érthetően nem akarta megkockáztatni, hogy esetleg a jövőben változás áll majd be a legfőbb ügyész személyében. Ezért a Fővárosi Önkormányzat arra készült, hogy inkább mind a 150 buszt a Solaristól veszi meg. Ekkor váltott tempót a kormány, egy korábbi határozatát felülírva, a hitelből történő buszvásárlást megtiltva Budapest számára. Majd az erre a célra összehívott fővárosi közgyűlés ülésén vetették le szégyenszemre a saját forrásból már csak 110 busz vásárlására vonatkozó előterjesztést Kocsis Mátéval. A főpolgármester addig mert elmenni, hogy tiltakozásképpen nem szavazott. Ezt én budapestiként elég kevésnek érzem.   

A kormány rögtön annyira belelkesedett a saját fellépésétől, hogy nemzeti autóbusz-gyártási stratégia kidolgozásáról és végrehajtásáról döntött. Lázár János tájékoztatása alapján már a nemzeti járműipar újjáépítéséről, új zászlóshajóról van szó. Ez az elképzelés több okból is tévedés Magyarország számára, de előbb lássuk, számos sikertelen próbálkozó után ki érte el ezt az eredményt a kormánynál.

Mészáros Csaba korábbi teljesítménye ugyanis minden elismerést megérdemel. A müncheni reptér csomagszállító rendszerének üzembe helyezésére 2001-ben létrehozott 7 fős céget 12 év alatt egy több mint ezer fős mérnöki tevékenységgel foglalkozó vállalattá növelte, amelynek nagy részét végül 2013-ben becslések szerint 6-9 milliárd forintért adta el az Accenture nevű világcégnek. Sikerében biztos szerepet játszott a szerencse is, de nem úgy, mint a jókor jó helyen lévő privatizátoroknál. Kicsiben kezdte, és saját maga építette nagyra a céget, versenyben, nem állami megrendelésekkel. Kár, hogy valaki, aki valós piacon bizonyított, most politikai kapcsolatokon keresztül keresi az előrelépést. Érdekes mellékszál, hogy a szomszédos Seszták-birodalomban, a Nemzeti Fejlesztési Minisztérium alárendeltségébe tartozó Volánbusz tenderén hasonlóan nemtelen eszközökkel szorították ki az Evopro-t. 

Hogyan nézett ki a nemzeti járműipar, amit újjá szeretnének építeni, a rendszerváltozás előtt? A KGST országok a szakosítási egyezmények keretében 1963-ban lemondtak a 12 méternél hosszabb buszok gyártásáról Magyarország javára. A biztos piacra az Ikarusnál hatalmas kapacitás épült ki, a csúcsévekben évi 13 500 gyártott busszal, háromszáz iparvállalatnál közvetve 100 ezer embernek adva munkát, egymaga képviselve a gépipari export negyven százalékát. Nem meglepő, hogy a már említett Lepsényi István, aki 1986-tól 1990-ig az Ikarus műszaki igazgatója volt, nosztalgiával gondol vissza erre az időre. Mi azért a nemzeti büszkeség mellett jobb, ha tudjuk, hogy a Rába a motorokat a német MAN licence alapján gyártotta, a sebváltók a német ZF, a fékek pedig a szintén német Knorr-Bremse licence alapján készültek. A Szovjetunió fizetésképtelenné válását követően képtelenek voltak más piacokon ilyen számban értékesíteni a buszokat, a kilencvenes évek közepére a tizedére csökkent a darabszám, majd 2007-ben végleg leállt a termelés.

Megszűnt-e az Ikarusszal a magyar járműipar? Röviden: nem. Hosszabban: soha nem volt jobb állapotban, mint napjainkban. Bejött az Opel, a Suzuki, az Audi, a Mercedes, és autóipari beszállítók hosszú sora. Ma a magyar GDP tizedét, a teljes magyar export ötödét az autóipar teszi ki. A magyar gazdaság kitettségét egy iparágnak a gazdaságpolitikának oldania kellene, ha már beavatkozik, ahelyett hogy közpénzből erőlteti a járműipar további fejlesztését. Tegyük hozzá, hogy Magyarországon az ipar, és ezen belül a feldolgozóipar a németországival azonos arányt képvisel a gazdaságban, miközben például Ausztriában vagy Svédországban mind a kettő lényegesen alacsonyabb a magyar szintnél, ezért nekünk is más irányokba kellene gondolkozni.

Győrben évi kétmillió, Szentgotthárdon további 580 ezer motort gyártanak egy évben.  Győrben 160 ezer, Kecskeméten 180 ezer autó gördül le évente a gyártósorokról. Talán sejthető, hogy ezeket nem a magyar piacra gyártják, ahol évi 50-80 ezer új autót helyeznek forgalomba (és sok tízezer használtat hoznak külföldről). De valószínűleg Kasza Lajos, a Forbes listája szerinti nyolcadik leggazdagabb magyar tulajdonában álló Jász-Plasztik Kft. sem Magyarországon adja el az évi másfél millió gyártott akkumulátorát.       

Magyarországon a KSH szerint 18 ezer busz van, ebből kb. 6500 a Volánbuszoknál, 1500 a BKV-nál és a BKK többi szolgáltatójánál. Ideális esetben egy buszt 10 év után lecserélnek, így a kormány által terelhető buszbeszerzés ebben az esetben évi 800 darab. Ez messze nem egy csúcsidőszaki Ikarus, nem is egy MAN napjainkban, ők 6500 darabot gyártanak, és főleg nem egy évi 30 ezer darabos Mercedes. De abban a kormánynak igaza van, hogy ez nincs olyan messze a feltörekvő lengyel Solaris számaitól, évi 1000-1300 darabtól (tegyük hozzá, hogy ők ennek 80 százalékát exportálják).  

Szóval igen, egy fellendülő magyar piac már eltarthatna egy közepes összeszerelő üzemet. De érdemes erre az adófizetők pénzét költeni, akár olyan formában, hogy megvesszük a versenytársaiknál drágább vagy rosszabb termékeiket? Nem, nem és nem.

Először is, ahogyan már írtam, nem érdemes a teli kosárba további tojásokat tenni. A járműgyártást Magyarországon már kipipáltuk.

Másodszor, ahogyan Adam Smith és David Ricardo két évszázaddal ezelőtt lefektették, a nemzetek gazdagsága a specializáción és a komparatív előnyök kihasználásán alapszik. Ha mindenki az önellátásra rendezkedik be, akkor kis sorozatokban fogunk nagy állandó költségekkel drágán termelni. Másképpen fogalmazva: szegények leszünk. Ezt a tervgazdasági csavarral még a KGST időkben is tudták, hiszen azzal a feltétellel volt Magyarországé a buszgyártás monopóliuma, hogy pl. személyautót nem gyárt.  Ki lehet tiltani Budapestről a Solaris buszait, de akkor a következő lépésben majd Lengyelországban nem adhatja el Kasza úr az akkumulátorait, Mészáros úr egykori alkalmazottai pedig majd nem dolgozhatnak német cégeknek. Magyarország kis országként a protekcionizmuson csak veszíthet.

Harmadrészt torzítjuk a piacokat és jövedelmeket csoportosítunk át. Tévedés azt gondolni, hogy azok a mérnökök és szakmunkások, akik az Evopronak és a MABI-BUS-nak dolgoznak, ha ezek a cégek nem lennének, akkor nem dolgoznának sehol. Az ilyen emberekből hiány van Budapesten, találnának olyan munkahelyet, amelyiknek nem kell állami támogatás. Az adófizetés valójában az ő értékteremtési képességüknek az eredménye, nem az állami megrendeléséé. A támogatással, vagy a magasabb árral többletadót terhelünk másokra, vagy éppen elveszünk fontos közcéloktól.

Negyedrészt, szélárnyékban, állami támogatással ritkán emelkedik ki versenyképes cég, mert ebben is a „teher alatt nő a pálma” régi igazsága érvényesül. A verseny jó. Váradi József Wizzair-je kapott állami támogatást? Gattyán György felnőtt-tartalom szolgáltatása? Wáberer György fuvarozócége, mielőtt az egyik legnagyobb lett Európában? Egy vállalkozásnak a vevői igényeit kell maximálisan kiszolgálnia. Egy védett piac, vagy folyamatos állami támogatás csak elkényelmesít, nem motivál a fejlődésre, a hatékonyság folyamatos javítására, nem igényli az innovációt.

Valószínűleg azzal kapcsolatban is van egy félreértés a fejekben, hogy ha létrehozunk sikeres vállalatokat, akkor majd lesz jól működő gazdaságunk. A valóságban az összefüggés fordított. Ahol jó az üzleti környezet, kiszámíthatóak a jogszabályok, egyenlőek a feltételek, az állam nem akarja karmesterként irányítani a szereplőket, és legfőképpen az állam vezetői nem az ország lerablását tekintik a fő céljuknak, ott létrejönnek sikeres vállalatok.

Ne hagyjuk magunkat becsapni. 

Ha tetszett a cikk, csatlakozz Facebook oldalamhoz és kövesd későbbi bejegyzéseimet is:

Ismét a vár, ismét csak Lázár. De nem lehet a sok tudatlanság/hülyeség/hazugság mellett szó nélkül elmenni. A miniszterelnökséget vezető miniszter a múlt heti kormányinfón csillogott ezúttal. 37:57-től! 

„Ettől a programtól nem függetlenül zajlik a várpalota rekonstrukciója, ami jelenti az új Nemzeti Galéria megépítését, az új Széchenyi Könyvtár megépítését, amelynek a tervtanulmánya a kormány előtt szerepelt már két alkalommal is, és meggyőződésem szerint az Széchenyi Könyvtár és a Nemzeti Galéria is megérdemel egy méltó elhelyezést és megfelelő munkafeltételeket és munkakörülményeket. Ezért részben a Liget, részben a Nemzeti Múzeum környéke merül fel az elhelyezés lehetséges megoldásaként, ezt követően pedig Berlinhez hasonlóan, ahol mint tudják, az 1918 előtti császári palota újjáépítése neobarokk, - ne kövezzenek meg a kortárs építészek – neobarokk stílusban jelen pillanatban zajlik, a korábbi kortárs épület lebontásával párhuzamosan, ehhez hasonlóan mi úgy gondoljuk, hogy az ezeréves magyar nagyságot szimbolizáló várpalota visszaépítése sem ördögtől való…”

Mi is történik Berlinben?

Valóban újjáépítik a brandenburgi választófejedelmek, majd a porosz királyok, végül I. és II. Vilmos német császárok téli rezidenciáját, a berlini Stadtschlosst.

Az eredeti épületet az évszázadok alatt többször átépítették, majd súlyos sérüléseket szenvedett a II. világháborúban, 1950-ben elbontották, és a helyére Palast der Republik (a köztársaság palotája) néven emeltek egy modern épületet, amely egyszerre szolgálta az NDK parlamentjét és kulturális célokat. A német újraegyesítést követően, másfél évtizedes vita után döntöttek úgy, hogy a Palast der Republikot elbontják, és helyreállítják a királyi rezidenciát, a Stadschlosst.

Mi az, amit Lázár János nem tud/elhallgat?

1. A négy homlokzatból csak három lesz rekonstrukció, a Spree partján kortárs homlokzat épül.
2. A teljes belső tér kortárs lesz, de a térszerkezet lehetőséget ad néhány (!) híres terem helyreállítására a jövőben.
3. Az épület teljes egészében kulturális célokat fog szolgálni, Humboldt Forum néven, egy egységben a Múzeumszigettel: a legnagyobb területet a nem-európai művészetek és kultúrák múzeuma fogja elfoglalni, amely több múzeum és könyvtári gyűjtemény összevonásával jön létre.

MÚZEUM és KÖNYVTÁR. KORTÁRS BELSŐ TÉR. Nem emlékeztet ez minket valamire nagyon? Mondjuk a Budavári Palotára, annak a jelenlegi hasznosítására?

Ezek az információk egyébként az INTERNET nevű dolgon bárki számára elérhetőek, ezt kell beütni a böngészőbe: www.berliner-schloss.de

Szóval egyelőre úgy tűnik, hogy királyi palotákat tekintve inkább Berlin követi Budapestet. Egyébként érdemes lenne a mai kormánynak Berlinre vetnie a vigyázó tekintetét. Így néz ki a német kancellárok hivatala:

Ez pedig a szövetségi törvényhozás épülete:

Ha arra jártok, menjetek fel az kupolába, ingyen van, csak előre kell regisztrálni. Fantasztikus a panoráma.           

Ha tetszett a cikk, csatlakozz Facebook oldalamhoz és kövesd későbbi bejegyzéseimet is:

Liget projekt, Nyugati pályaudvar fölötti (!!!) park, Déli pályaudvar megszüntetése, Hauszmann-terv. Grandiózus, Budapest csinosítását szolgáló kormányzati elképzelésekből nincs hiány. Vannak értékelhető, és vannak felháborítóan káros elemeik, de mindegyik ötlet eredője Orbán Viktor várba költözése. Szimbolikusan sem szerencsés, de egyúttal minden egyes forintért külön kár, mert közben Budapest évtizedes problémáinak megoldására nincs, nem marad pénz. Az alábbiakban végigveszem, hogy mi a probléma a kormányzati elképzelésekkel, és milyen területek igényelnék Budapesten az ezekre szánt forrásokat.

De mi ez a fura vonzalom Orbán Viktor részéről a dunai erkélyekhez?  Már 1999-ben, amikor alig egy éve volt miniszterelnök, a kormánya hozott egy határozatot, hogy a Sándor-palotát a miniszterelnöki kabinet befogadására alkalmassá kell tenni, a mellette lévő karmelita kolostort pedig kapcsolódó funkciók számára kell átalakítani. Figyelemre méltó, hogy ennek az akkori vélt költsége 500 millió forint volt, mai értéken, inflációval korrigálva, kicsit több mint 1 milliárd forint. Most csak az építkezésre 2016-ban 8 milliárd 219 millió forintot, 2017-ben 5 milliárd 749 millió forintot költ a kormány. És akkor még nem beszéltünk a mélygarázsokról, a Nemzeti Táncszínház befogadása miatt átépítendő Millenárisról, a másfél milliárd forintért vásárolt műkincsekről.

Medgyessy Péterről kevés pozitív dolgot lehet elmondani, de kétségtelenül szellemes megoldás mellett döntött, amikor a köztársasági elnöknek adta át a Sándor-palotát. Így Orbán Viktor hiába dolgozta vissza magát, minden kétharmad és a végtelenségig centralizált pártja ellenére, a köztársasági elnököt – sem Sólyom Lászlót, de még az utódait se – csak nem dobathatta ki. Egy Bukás-videós feldolgozást követel a jelenet, amikor miniszterelnöknek elmagyarázhatta ezt Habony Árpád és a kommunikációs csapat.  Nem mennék el amatőr lélekbúvár irányba, hogy vajon miért is ilyen fontos az uralkodói letekintés a magasból, de talán nem véletlen, hogy az alattvalónak kiszemeltek ezt inkább erős ellenérzéssel fogadják. Annyi szavazatot minden további nélkül elvihetett ez a kis mánia, amennyin a 2002-es vereség múlott. Láthatóan nem szeretnék újra elkövetni ezt a hibát, ezért soklépcsős, bonyolult terelő manőverbe kezdtek.

I. A kiűzetés

Az Országgyűléssel elfogadtattak egy határozatot, amely felszólítja a miniszterelnököt a parlament épületéből történő kiköltözésre. Elég vicces, nem? Van a Fideszben olyan képviselő, amelyik Orbánnal szemben szavaz meg bármit? A legbátrabbak esetleg megengedik maguknak, hogy nem mennek be a terembe. De a várba költözés szempontjából mindegy is, a kormánynak tucatnyi alkalmas épülete van a parlament környékén, a belvárosban, kezdve a Földművelésügyi Minisztérium épületétől, amelyet korábban Gyurcsány Ferenc kiszemelt, illetve a karmelita kolostort áttervező Zoboki Gábor is javasolt erre a célra (a kolostor helyett, de utána "meggyőzték").

II. A Hauszmann-terv

Mi lehet jobb álcázás, mintha nem csak a miniszterelnöknek építünk erkélyes irodát, hanem az egész környéket, a Budavári Palotát, a fél várnegyedet átépítjük? Néhány alcél, különösen a jobb közlekedési kapcsolatok, néhány új  turistacélpont teljesen rendben lévő. A helyreállított Szent István terem, az eredeti anyagokból készülő „életnagyságú makett”, a Budapest Történeti Múzeum, a palota történetét feldolgozó kiállítás része lesz, bár ezzel kapcsolatban is össze-vissza beszélnek, időnként állami reprezentációs célok is felmerülnek. Egy teremnek mindenesetre van értelme, kettőnek, háromnak, négynek is. Egy-két lakosztályt is szívesen megnéz a turista. De ezer rekonstruált helyiséget, több tízezer négyzetméteren? Ki tud, ki akarna ennyit végigjárni? Az égvilágon semmi értelme nem lenne, tehát a végén, a rekonstrukciót követően is csak kellene valamilyen funkciót találni ennek a hatalmas épületnek. Lehetne képtár vagy könyvtár – ezek például nem tűnnek rossz ötletnek. Ja, hogy most is ezek vannak ott!

Érdemes tudni, hogy örökségvédelmi szempontból a palota 1944-es állapotának helyreállítása annyira lenne helyes, mint az 1882-es vagy az 1810-es, esetleg az 1526-os. 55 éve magasodik az általunk ismert kupola Budapest fölé, ez több idő, mint ami a korábbi, Hauszmann-féle változat felépítése és a II. világháborús szétlövése között eltelt.

Árcédula: a Miniszterelnökség, a Belügy- és a Pénzügyminisztérium várba költöztetése, a visszaépített épületek és mélygarázsok: 50-60 milliárd forint. A teljes palota 1944-es rekonstrukciója: több százmilliárd forint.

III. Liget projekt

Néha nem egyértelmű, hogy azért kell a Liget projekt, hogy lehessen hová elhelyezni a Nemzeti Galériát a palotából, vagy azért kell elvinni a palotából a Nemzeti Galériát, hogy lehessen mit elhelyezni a Városligetben. Mindenesetre Magyarország leglátogatottabb közintézményének, a Fővárosi Állat- és Növénykertnek a bővítésén túl, ami egy jó program, illeszkedik az elmúlt évtizedek folyamatos fejlődéséhez, a terv nagy jóindulattal is marhaság. Egyrészt miért ne lehetne a parkot felújítani, a nem használt épületeket, a betoncsíkokat elbontani, ha nem épülnek új épületek? Másrészt hogyan lehet azt állítani, hogy a Városliget környékén volt elegendő programlehetőség? Csak a már említett állatkert, a Szépművészeti Múzeum, a Műcsarnok, a Városligeti Műjégpálya, a Széchenyi Fürdő, a Vajdahunyad Vára, a Közlekedési Múzeum és a Petőfi Csarnok volt ott.

A lényeget mégis a Magyarországon sokat dolgozó Ericvan Egeraat építész fogalmazta meg: „Értsék meg, zöldfelületet a legnehezebb építeni”. Ezen a gondolaton haladunk tovább, de előbb nézzük mibe kerül ez a magyar adófizetőknek: az állatkert bővítésén túl 160 milliárd forintba.

IV. Nyugati pályaudvar fölötti park

Lázár János úgy gondolta, hogy ő majd megmutatja ezeknek a nyugati építészeknek, nyavalygó liberálisoknak, magukat fákhoz kötöző zöldeknek. A Városligetben felszámolják a parkot, de nem baj, majd kapnak helyette másikat a vasúti vágányok fölött. Végül is csak egy vasbeton szerkezet kell a sínek fölé, rajta sok méter föld, és néhány évtized, amíg megnőnek a fák. A zöldfelület ugyanis nem háromdimenziós alkotás, hanem négydimenziós, idő is kell hozzá. De persze miért is ne, ha a pénz nem számít? A környéken lakók helyében nem tartanám vissza a lélegzetemet, mert nagyobb az esélye, hogy kismacskák fognak hullani az égből, mint hogy ez tényleg megvalósul.

Árcédula: 215 milliárd forint              

V. Déli pályaudvar megszüntetése

Miközben a terület jelentős részét átadhatná a vasút, és egyes szakértői vélemények szerint négy vágány a jelenlegi forgalmat teljesen ki tudná szolgálni, a kormány inkább a teljes bezárást fontolgatja. Bár a 4-es metró elkészültével, figyelembe véve a Déli pályaudvar és a Kelenföldi pályaudvar közötti utazást a vonaton, a budapestiek többsége, illetve a Budapest területének nagyobbik részére érkezők számára a Kelenföldi pályaudvar a logikus indulási, érkezési helyszín. Ugyanakkor sokszázezer budapesti számára jelentene 10 percnél nagyobb útidő növekményt, valamint vidékről és az elővárosokból nagy arányban tartanak a Belvárosba, akik számára egy irányba ez 6-10 perc késést jelentene.

Forrás: itf.hu

Érdemes ezt összevetni azzal, hogy más vonalakon azért költ a magyar állam hasonlóan súlyos tízmilliárdokat, hasonló számú potenciális utas számára, hogy ezzel azonos mértékű utazási idő CSÖKKENÉST érjen el. Akkor van a bezárásnak értelme? Különösen, hogy lehetne felülépíteni, vagy a pályaudvar területét részben hasznosítani. Csak azt csinálni kellene, és nem vitatná senki. Számomra itt is erősen kérdéses, hogy lesz-e a belátható jövőben valami, de addig is, a minél nagyobb vita a jó Fidesz-kormánynak, mert segít a felépíteni szánt képen: nagyban építkeznek, miközben az ellenzék és egyéb kritikus elemek meg csak kárognak.   

Árcédula: 85 milliárd forint

És ezekkel szemben mire nem jut pénz, pedig kellene?

Közösségi közlekedés infrastruktúrájának és járműállományának megújítása

A BKV-nál a saját számításaik szerint 800 milliárd forint a „műszaki adósság”, az olyan elmaradt beruházásoknak az értéke, amelyeket már el kellett volna végezni. Itt fejlesztésről még nincs szó, csak a meglévő hálózat fenntartásáról. Az M3-as metró felújítása mutatja, hogy mennyire gondolja fontosnak Budapestet Orbán Viktor. A leállással fenyegető, balesetveszélyes állapotok mellett kénytelen-kelletlen megindul a felújítás, de csak fapados szinten. Kérdéses a teljes akadálymentesítés, az új szerelvények helyett a 40 éves kocsikat újítják fel, amelyeken ezért például nem lesz légkondicionálás sem. A BKV becslései szerint 15 milliárd forinttal került volna többe új szerelvényeket venni. Ez éppen annyi pénz, amennyibe a Miniszterelnökségnek kiszemelt karmelita kolostor átépítése és az oda vett műkincsek kerülnek.

M0-ás körgyűrű bezárása, P+R parkolók építése

10 éve készen vannak a tervek a 10-es és 11-es út összekötésére. 2011-ben az Orbán-kormány határozatot fogadott el, hogy 2016-ig elkészül ez a szakasz, 2020-ig pedig bezárul az M1-ig, de egy kapavágás sem történt. Közben nem hogy Szentendréről, de Fótról is jobban megéri áthajtani Budapesten, ha valaki az M1 vagy M7 autópályákat akarja elérni, mint keletre megkerülni Budapestet. Hasonlóan helyben topogós a P+R parkolók építése a város határain.

Szociális város rehabilitáció és szociális bérlakás állomány kialakítása

Magyarországnak nem érdeke, hogy a szegények kiszoruljanak Budapestről. Közben ezt részben az önkormányzatok erőltetik, részben természetes folyamat, de országos szinten csak még nagyobb károkat fog okozni. Az olcsóbb lakhatás, esetleg a költözés következtében felélhető vagyon miatti döntés ugyanis egyenes út a végleges kilátástalanságba, a társadalomból történő kirekesztődésre, nem csak a saját maguk, de a gyermekeik számára is. Olyan településekre költöznek ilyenkor Budapestről, ahol biztosan nem lesz munka, ahol rossz a közlekedés, ahol nincs elfogadható iskola (talán tanárok se nagyon vannak), ahonnan az egészségügyi ellátás elérhetetlen. Ezt a folyamatot akkor lehet megállítani, ha kialakítunk egy szociális bérlakás kínálatot, és forrásokat szánunk szociális város rehabilitációra ott, ahol Magyarországon a legjobbak a foglalkoztatási viszonyok, Budapesten, és a legtöbb lehetőséget kínálja. Bármilyen nyújtott segítség a legtöbb esélyt itt kínálná a szegénységből való kitörésre; legrosszabb esetben legalább a következő generáció számára.  

Új kórház Budapesten

Kicsit több mint egy éve Rogán Antal jelentette be, hogy szükség lenne egy új kórházra Budapesten, kicsit konkrétabban Budán. A felvetés jogos volt. Budapest kórházi rendszere ugyanis földrajzilag szétszórt, szükség lenne a konszolidálására. A pesti oldalon a Honvéd kórház, illetve a Korányi-projekt befejezésével a Semmelweis Egyetem biztosít az év 365 napján 24 órás sürgősségi ellátást minden területen, szükség lenne hasonlóra a budai oldalon is. Ezt zöldmezős beruházásként érdemes létrehozni, más kapacitások felszámolásával, ugyanis az elmúlt száz évben alapvetően megváltoztak a kórházépületekkel szembeni elvárások. Nem kell és nem jó a pavilonrendszer, mert nincs járványveszély, ellenben az energiahatékonyság miatt szigetelni kellene. Nem kellenek széles folyosók, kellenének viszont erős födémek. Senki nem akar hatalmas kórtermekben feküdni, és még lehetne folytatni. Kicsit olyan a régi kórházak felújítása, mintha az Audi és a Mercedes új csarnokok helyett az Ikarus vagy a Csepel Művek épületeibe költöztek volna be. Rövid távon olcsóbb, hosszabb távon sokkal drágább. Különösen, hogy egy új kórháznál az épület, a gépészettel együtt csak a teljes költség 30 százaléka. A János vagy a Margit kórház, horrible dictu a volt OPNI közlekedési szempontból nincsenek is jó helyen. A héten azonban Ónodi-Szűcs Zoltán egy interjúban bevallotta, hogy nem lesz új kórház. Egy ideig még billegtetik, mintha nem enne még eldöntve, de igazából nincs rá pénz – kb. 180 milliárd forint kellene. 

Pénz csak arra van, ami Orbán Viktornak fontos – stadionok, egy kevés a Liget projektre, de főleg a dunai erkélyes irodájára. Talán nem véletlen, hogy ez az egyetlen dolog a tervekből, amely már ténylegesen épül is - a többi inkább kommunikációs célokat szolgál, addig se a bűvész kezét nézzük.      

Ha tetszett a cikk, csatlakozz Facebook oldalamhoz és kövesd későbbi bejegyzéseimet is: