Az ember legyen következetes. Ha nem következetes, akkor legalább reflektáljon arra, hogy miért változtatta meg a nézeteit. Szokatlan elvárások, nem meglepő, hogy a koronavírus második hulláma nekem külön is nehéz napokat okoz. Nehéz megértenem, hogy mindazok, akik tavasszal, amikor Magyarországon nem volt járvány, vegyvédelmi készültségben élték az életüket, most, amikor dühöng a járvány, egy maszkot sem hajlandóak felvenni. De nem erről akarok írni, csak érzékeltetem, hogy miért ragadtam (nem túl elkapkodva, de volt más dolgom) billentyűzetet: engem már az is zavar, ha felmerülhet, hogy a korábbi szavaim és a jelenlegi álláspontom között ellentmondás van. Egyébként nincs.
Jó másfél évvel ezelőtt (’19 áprilisában) azt a kérdést feszegettem, hogy lenne-e értelme az ellenzéki győzelemnek az önkormányzati választásokon - a kormányváltás szempontjából -, és azt vetettem fel, teljesen külső szemlélőként, hogy csak akkor, ha rendszerellenzéki programmal indul. Mint ismert, a kéretlen tanácsot nem fogadták meg, és nem rendszerellenzéki programmal indult a választásokon a rendszer ellenzéke, és aratott a várakozásokhoz képest gyakorlatilag mindenkit (engem biztosan) megdöbbentő méretű sikert. Ennél lényegesen kisebb jelentőségű, de hasonlóan váratlan fordulatként ezt követően visszatértem az eke szarvától a közszférába, Baranyi Krisztina hívására elvállaltam a IX. kerületi vagyonkezelő és városfejlesztő cég vezetését. Ezt a legkevésbé sem kényszerből tettem – sok közéletből távozó kollégával szemben az Együtt megszűnését követően szerencsére sikeresen tudtam váltani, szakmailag izgalmas és jól fizetett feladatom volt a versenyszférában. Akkor mi volt a motivációm?
Legkevésbé sem az, amit Bácskai János, aki a kerületet 9 évnyi polgármesterkedés után 18 százalékponttal veszítette el, állított már 4-5 alkalommal a képviselő-testület ülésein, hogy megvalósítsam a blogbejegyzésben javasoltakat, és a cég erőforrásait a kormány elleni küzdelemre használjam fel. Ennek három oka is van, amelyekből kettő már a blogbejegyzésből is kiderül, elég lett volna egyszer rendesen elolvasni (tudom, tudom, TLDR), és nem csak egy mondatot kiemelni belőle.
Egyrészt, mert amit én javasoltam, az nem egy cél, hanem egy eszköz. Eszköz a hibridellenzéki paradoxon feloldására, az ellenzéki retorika és cselekvés közötti konzisztencia megteremtésére. Erről szólt az egész írás. Ha a paradoxon feloldása nem cél, vagy nem ilyen irányú feloldása a cél, akkor nyilvánvalóan rossz, sőt, káros eszköz.
Másrészt, mert ezt csak választói felhatalmazás mellett lehetne megtenni, titokban nem. Demokratikus elkötelezettség mellett nem is lehet mást gondolni, de utilitarista alapon sem érdemes, a magyar politikatörténet ugyanis azt mutatja, hogy csak egyetlen szavazói csoport viseli jól, ha nem tartják be a támogatottjaik az ígéreteiket: a Fidesz-szavazók.
Harmadrészt, mert én jelenleg előre megfontolt szándékkal nem politikus vagyok, hanem operatív végrehajtó, menedzser. A tulajdonos, a képviselő-testület határozza meg a célokat és az irányokat. Én akkor vagyok a választott szerepemben sikeres, ha ezeket követve érem el a legjobb eredményt. Arról nem is beszélve, hogy saját agendával aligha maradhatnék sokáig a helyemen.
Szóval, akkor mi a motivációm? Ma sem gondolom másként, mint másfél éve: az ellenzék a kormányváltás szempontjából közel sem az optimális stratégiát választotta. Ugyanakkor a választott stratégiához is el lehetett jutni logikus érvek mentén, morálisan helyesen. Gondolhatja valaki azt, hogy a bizonytalanok meggyőzéséhez a kormányzóképesség felmutatása, a jobb kormányzás bemutatása szükséges. Biztos, hogy van ebben igazság. Csak ennek a stratégiának is sok nehézsége van, napi szinten feszíti az ellenzék paradox helyzete.
Az érthetőség kedvéért egy konkrét példán mutatnám be, ami legyen ferencvárosi: az atlétikai stadion ügye. A magyar kormány költi az állami büdzsé legmagasabb százalékát sportra és rekreációra az egész Európai Unióban, az átlag háromszorosát! Ahogyan más területeken, sincs konszolidáció: sokszázmilliárd forintnyi új stadion és sportcsarnok után nem látszik, hogy lenne egyáltalán fék a vonaton. Teljesen ésszerű az ellenzék részéről, hogy ezt ellenzik, és ahol lehet, próbálják akadályozni. Az atlétikai stadion, illetve az azt indokolttá tevő Atlétikai Világbajnokság ügyében a kormány ’19 novemberében arra kényszerült, hogy megegyezzen Budapest és Ferencváros új vezetésével. A fővárosi kerületek ennek részeként 50 milliárd forint egészségügyi forrást kaptak, a beruházás jelentős újratervezésen esett át, aminek eredményeképpen az állami tulajdonban lévő, várostól elzárt forgalomképes iparterület helyén számos rekreációs funkció épül ki, Ferencváros pedig ezen túl egy új óvodát, a szakrendelőhöz egy új szárnyat, és egy lakótömb rehabilitációjának kormányzati finanszírozását kapja. Budapest és Ferencváros vezetői a választási programjuk végrehajtása szempontjából következetesen állapodtak meg a kormánnyal, a településeik érdekét, az ott lakók életének az alakulását tekintették az elsődleges szempontnak. Ami ez esetben szembe megy az ország érdekeivel. Mégis helytelen, hogy ellenzéki szimpatizánsok, közírók, politikusok támadják ezt a megegyezést. Nem lehet, de legalábbis nem nagyon igazságos, egymással szöges ellentétben álló elveket számon kérni valakin. Vagy azt várjuk el, hogy az önkormányzatok a kormány, a rendszer ellenzékei legyenek, vagy azt, hogy kormányzati teljesítményt, az ott élők életét javító eredményeket mutassanak fel. A kettő egyszerre nem lehetséges.
Nem lehet az időben sem visszamenni. A magyar ellenzék az önkormányzati választásokat megelőzően választott egy stratégiát, ami mellett ki kellene tartania, mert ha ebben elbukik, az ciklusokkal fogja visszavetni a kormányváltás ügyét. Én magyar állampolgárként, akkor is, ha egyébként erős kétségeim vannak a választott útjával kapcsolatban, abban vagyok érdekelt, hogy az ellenzék sikeres legyen. Ha ebben a magam szintjén, szigorúan nem politikusként, tudok segíteni, akkor akkor járok el helyesen, ha segítek is.
Hát ennyi.
Másfél év múlva majd megint jelentkezem. :)
