Vlagyimir Putyin, Oroszország elnöke február 2-án Budapestre látogat. Az Együtt tüntetést szervez ellene, és a mindenkit arra hív fel, hogy ahol csak látja a gépkocsi-konvojt, sípolással, fütyüléssel fejezze ki az ellenérzését. (Minden információ itt.)

Lesznek, akik azt mondják, hogy ezzel a vezetőjükön keresztül az orosz népet sértjük meg. Ez nincs így. A magyar népet sem sértik meg azzal, ha Orbán Viktort külföldön kifütyülik. Éppen hogy tiszteletet mutatnak azzal, hogy hajlandóak megismerni és megérteni, hogy mi történik nálunk.

Vlagyimir Putyin elnyomással tartja az uralma alatt az orosz népet. Azaz diktátor, annak a modern formájában. A modern diktátorok ugyanis ügyelnek a demokrácia látszatára. Meghagyják az emberek személyes szabadságát, csak a politikai jogaikat veszik el. Vannak választások, működhetnek ellenzéki pártok, van szólásszabadság, lehet tüntetni. Létezhetnek kritikus hangok. Csak éppen az állam minden erőforrását, a hivatalok minden hatalmát arra használják fel, hogy nehogy ezek a kritikus hangok eljussanak az emberek széles köréhez. Végtelen mély kasszából ömlesztik az állami propagandát, a közmédiából kitiltják az ellenzéket, a független sajtót lopott pénzből felvásárolják, reklámbevételeitől megfosztják. A gazdaság szereplőit, kis- és nagyvállalkozókat, még a nemzetközi cégeket is, a tudományos és a művészeti világot, a szakszervezeteket megfélemlítik. A civil szervezeteket vegzálják.

Ha a fentiek és a hazai viszonyok között érzünk párhuzamokat, az nem a véletlen műve. Vlagyimir Putyin azonban már sok területen tovább ment, mint Orbán Viktor. Nem csoda, 17 éve uralja már Oroszországot. Amikor elnök lett, Gerhard Schröder volt a német kancellár, Tony Blair a brit miniszterelnök, Jacques Chirac a francia, Gerorge W. Bush az amerikai elnök. Nevek a múltból. Ez különbözteti meg eredményében a valódi, plurális demokráciát a látszatdemokráciától: a választott vezetőket előbb-utóbb leváltják. Ennek elkerülése érdekében Putyin nem riadt vissza a kritikus civil szervezeti vezetők (Natasa Esztemirova), újságírók (Anna Politovszkaja), ellenzéki politikusok (Borisz Nyemcov) demonstratív kivégzésétől, és a választások módszeres elcsalásától sem. Utóbbival kapcsolatban Moszkva és Szentpétervár egyfajta demokratikus kirakatnak számít, azonban még ott is előfordulnak csalások (például Szergej Mitrohin, az ellenzéki Jabloko politikusa 2009-ben némileg meglepődve fedezte fel a mokszkvai közgyűlési választáson, hogy miközben ő maga, a családja, számos barátja a lakóhelyének megfelelő 192-es körzetben szavazott, a hivatalos jegyzőkönyv szerint a Jabloko abban a körzetben egyetlen (!) szavazatot sem kapott).

Az „illiberális demokráciák” hívei szeretnék a „kemény kéz” politikája által elért eredményekre hivatkozni, ami miatt megéri lemondani a politikai szabadságról. A valóságban azonban nem érkeznek ezek az eredmények, aminek az okát talán senki nem foglalta össze olyan jó, mint Dimitrij Medvegyev, a Putyint átmenetileg helyettesítő bábelnök, az orosz parlament, a Duma előtt tartott beszédében: „Államunk a legnagyobb munkaadó, a legaktívabb könyvkiadó, a legszorgalmasabb gyáros. Önmaga bírája, s lassan saját pártja és saját népe is. Ez a rendszer egyáltalán nem hatékony, csupán egyetlen dologban az: a korrupció lehetőségeinek megteremtésében.”

Nem sokkal Putyin hatalomra kerülését követően magasba repültek az olaj- és gázárak. Soha nem látott évtizedes lehetőséget kapott Oroszország, hogy átalakítsa a gazdaságát, befektessen a jövőjébe, hogy ne a nyersanyagok exportjától függjön. Ezt a lehetőséget Putyin vezetésével elszalasztották, a pénzt részben értelmetlen dolgokra elszórták (pl. szocsi olimpia), részben ellopták, az energiaárak esését követő gazdasági válságról pedig külső ellenségek kijelölésével próbálja elterelni a figyelmet. Titkosszolgálati eszközökkel beavatkozik az amerikai elnökválasztásba, hibrid háborúval országokat szakít szét, a civil lakosság kazettás bombázásával hatalmon tartja a saját népe ellen vegyi fegyvereket bevető szír diktátort, Bassár el-Aszadot. Zavart kelt az Európai Unióban, amiben fontos segítőtársa, igazi ötödik hadoszlopa Orbán Viktor, aki mindent megtesz, nehogy a NATO vagy az EU egységes politikával képes legyen megvédelmezni magát.

Az orosz állami propaganda megpróbálhatja úgy beállítani, mintha mindez elismerést hozna Putyin és Oroszország számára a világban, de valójában csak annyi elismerést hoz, amennyi egy részeges, kötekedő alaknak jár a kocsmában. Félelmet kelthet, de mellé csak megvetés társul. Fontos, hogy ezt a megvetést segítsünk bemutatni azoknak a szabadságszerető oroszoknak, akik nagy bátorsággal küzdenek Putyin rendszere ellen. Ha Orbán és Putyin szövetsége nem okozna közvetlen kárt Magyarországnak, akkor is szolidárisnak kellene lennünk annyira, hogy kimutatjuk az ellenérzésünket az őket elnyomó diktátorral szemben.  

Ha tetszett a cikk, csatlakozz Facebook oldalamhoz és kövesd későbbi bejegyzéseimet is: