Van-e értelme az ellenzéki győzelemnek az önkormányzati választásokon?

TLDR

2019. április 28. - Pataki Márton

A hibridrezsim hibridellenzékének paradoxonából továbbra sem találjuk a kiutat: a magyar ellenzék az önkormányzati kampányban is megöli a saját történetét.

Az emberek csodálatos tulajdonsága, hogy egymással szöges ellentétben lévő igazságokat, értékeket egyszerre el tud fogadni, és ezek között – vagy gondolkodás nélkül, vagy belső küzdelmek árán – de szükség szerint váltani. Ennek a pragmatizmusnak sok előnye van, legalábbis addig, amíg valaki nem hivatásszerűen azzal foglalkozik, hogy másokat meggyőzzön valamiről. Ebben az esetben nagy valószínűséggel a saját munkáját ássa alá. Az ellenzéki paradoxon lényege, hogy a retorika és cselekedetek, eszközválasztás nincs összhangban, azzal kapcsolatban, hogy milyen, illetve mennyire demokratikus rendszer van ma Magyarországon: előbbi alapján diktatúra, utóbbi alapján liberális demokrácia. Az önkormányzati kampányból eddig látottak alapján ezt a következetlensége a retorikán belül is sikerül továbbvinni.

Az hogy melyik településen, kerületben melyik part adja a jelöltet, teret adnak-e a civileknek, kit szorítanak éppen ki, lesz-e előválasztás – bár nem érdektelen, de a címben feltett kérdés szempontjából lényegtelenek. Az én feltételezésem az, hogy széles összefogás mellett az ellenzéknek még mindig lehet esélye érdemi győzelmeket aratni a 2019-es önkormányzati választásokon. És azt állítom, hogy már az indulással – a rosszul meghatározott célokkal és ebből következő narratívával - aláássa a saját 2022-es reményeit.

Mi a magyar politika legfontosabb kérdése? Ha a Fideszt és híveit kérdezzük, akkor a "migráció", a bevándorlás. Ha a politika területén bárki mást, akkor a demokrácia felszámolása. Annak a most leginkább illiberálisnak nevezett, egyébként sem a magyar történelemben, sem a világon nem ritka konstrukciónak a létrejötte, fennállása, amelyben többé-kevésbé csalás nélkül születnek az eredmények, de az állam teljes erőforrás- és eszközrendszerét felhasználják az eredmény befolyásolására. Százmilliárdos éves kormányzati reklámköltés, egybites propagandává silányított közmédia, ellopott közpénzekből felvásárolt és fenntartott „kereskedelmi” média (utóbbi két csoport a hírek szempontjából releváns médiapiac árbevételének a 78 százalékát fedi le és ehhez társul még az MTVA hírblokk a független rádiókban és az ingyenes önkormányzati lapok), a gyakorlatilag teljes kontroll a közterületi hirdetéseken, Nemzeti Választási Bizottság, Állami Számvevőszék vagy bármely más hivatal szükség szerinti felhasználása a politikai ellenfelek működésének megnehezítésére, az aktivisták kormányzati, önkormányzati állásokba nyomása, köztisztviselők, közalkalmazottak kormánypárti „önkéntességre” kényszerítése, ellenzéki politikai tevékenység egzisztenciális retorziója. Hogy ismétlésként csak néhány elemet emeljünk ki ebből az eszköztárból.    

A 2018-as választás előtt, bár mindegyik ellenzéki párt a retorikájának részévé tette a rendszer leírását és kritikáját, a stratégiájukat egyenként úgy választották meg, mintha normális demokráciában működtünk volna. Ennek oka lehetett meggyőződés, hogy a saját állításokkal szemben azért nem olyan rossz a helyzet, a teljes reményvesztettség, hogy úgysem lehet mást csinálni, illetve sima kollaboráció. Az első esetben a beárazott Fidesz győzelem mellett a tényleges cél a 2018-as megerősödés, 2022-re a váltópárti (Jobbik) vagy a domináns baloldali-liberális, a többi pártot integrálni képes szerep (MSZP, DK, LMP) elérése volt. A választáson ezeket a célokat nem sikerült elérni. Az MSZP zsugorodása folytatódott, a Jobbik nem tudott előrelépni, és Simicska Lajos kiszállásával elvesztette sajtó- és közterületi felületeit, illetve Vona Gáborral legismertebb arcát is, a DK kevesebb mint feleannyi szavazatot kapott, mint az MSZP, és épphogy átjutott a parlamenti küszöbön. A Momentum nem érte el parlamenti küszöböt (a fél-egy évvel korábban még reálisnak gondolt célok ekkor már a feledés homályába vesztek), az Együtt megsemmisült, a Párbeszéd beolvadt az MSZP-be (végleg letett arról, hogy önálló szavazói bázist építsen ki). Elégedettségre csak az LMP-nek lehetett némi oka, hiszen a 4 évvel korábbinál lényegesen több szavazóval és sokkal nagyobb frakcióval kezdhetett az új ciklusnak, de csak átmenetileg, a felgyülemlett belső feszültségek nyomán gyors önfelszámolásba kezdtek, és elvesztették többek között azt a személyt, aki köré az egész kampányukat építették.

Az illiberális rendszer nem csak azt okozta, hogy az ellenzék összességében gyengült a Fideszhez képest de azt is, hogy csak marginálisak az eltérések a 4 évvel korábbi ellenzéki felálláshoz képest, ami azért baj, mert az egyéni körzetek összes mandátumon belüli súlya és az egyfordulós rendszere miatt szükséges esélyes ellenzéki váltópárt (választási szövetség) organikus, az ellenzéki választók szavazásain alapuló létrejötte még legalább 4-5 országgyűlési választást igényelne ilyen ütem mellett.

A rendszer nem egyszerűen óriási erőfölényt biztosít a kormánypártnak, de kivonulásával és egybites kommunikációjával megöli a közéleti diskurzust is. Nem kormánypárti újságíróknak (kevés kivétellel) nem válaszolnak, vitákon, vitákban nem vesznek részt, konszenzusra semmiben sem törekednek. Ezek után az ellenzékiek egymással vitatkozhatnak, de a választók szempontjából ezek a viták nem érdekesek, ugyanúgy irreleváns, hogy valamit egy 0, 5 vagy 15 százalékos támogatottságú párt mond – egyik sem fog megvalósulni. Lehetett így arról álmodozni, hogy a kormánnyal szembehelyezkedő szavazók majd jó ellenzéket választanak maguknak, de a választáson a fő szervezőerő a megszokás és az elveszett szavazattal kapcsolatos rettegés volt.   

Tavaly decembereben úgy tűnt, hogy az organikus kibontakozás lassúságával kapcsolatos belátás és az őfelsége ellenzéke szereppel kapcsolatos elégedetlenség elért egy kritikus tömeget. A munka törvénykönyvének módosítása során látott, a Fidesz által kijelölt keretekből kitörő magatartás azóta sajnos visszatért a business as usualhoz, azonban az újonnan megjelent ellenzéki egyetértés jegyében egymás után jelentették be a széleskörű együttműködéseket az egyes településeken. Ami a fentiek miatt örömteli fejlemény volt – egészen addig, amíg nem kezdtek el tartalomról beszélni. Közlekedés, zöldterületek, városfejlesztés, bérlakások, köztisztaság – csupa fontos kérdés. Csak mintha az önkormányzati rendszerrel kapcsolatos minden tudásukat (és állításukat) hirtelen elfelejtették volna. Magyarországon az önkormányzatok pénzügyi önállósága minimális, érdemi fejlesztési források a központi költségvetésből, illetve az Európai Uniótól érkeznek, de ezeket is a kormány osztja. Egy polgármesternek alapvetően a lobbizásban, a kijárásban kell jeleskednie, ha bármit el akar érni. Nehéz elképzelni, hogy ebben egy ellenzéki hatékonyabb tud lenni egy Fideszesnél, és ne gondolja senki, hogy ennek nincs politikai és anyagi ára.  

Mit jelent ez? Valaki súlyos kompromisszumok árán – összefogva rasszistákkal, korruptakkal, kollaboránsokkal, súlyos dilettánsokkal – a diktatúra legyőzését a zászlóra tűzve beül egy polgármesteri vagy képviselői székbe – majd gyors együttműködést keres a legyőzni kívánt kormánnyal, hogy legalább egy részét meg tudja valósítani a választási ígéreteinek.

Én minden motivációt minden szinten értek: a nyomást a pártok helyi vezetői részéről, akik most már maguk is lennének valamik, meg örülnének némi tiszteletdíjnak is, a pártszervezési szükséget, hogy legalább néhány embert állásba helyezzenek itt-ott, támogatást a szakértői és sajtó holdudvarnak, a lehetőséget, hogy felépítsenek a választók szemében komoly és helyben ismert jelölteket, megmutassák a gyakorlatban, hogy mit képviselnek.

A fenti célok nem nyilvánosságkompatibilis részét is lehet magyarázni a rendszer jelentette kényszerrel. De nagy kérdés, hogy ezek a széles ellenzéki koaliciók fenntarthatóak lesznek-e a kormánnyal folytatott nagy barátság közepette, és amikor 2022-ben az idén megválasztott polgármesterek és alpolgármesterek országgyűlési képviselőjelöltként előmásznak az államtitkárokkal közös szalagátvágások fotói és a nagykoalíciós korrupciós történetek halma alól, és meghirdetik a széles összefogást a diktatúra leváltása érdekében, akkor mi lesz az ezzel kapcsolatos választói reakció.

Ma Magyarországon senkit nem visz el a fekete autó, ha kormánnyal szemben kritikus véleményt fejt ki, törvényesen működhetnek ellenzéki pártok, még állami támogatást is kapnak, független és kritikus a a messze legolvasottabb hírportál és legnagyobb kereskedelmi televízió, a bíróságok időnként a kormánnyal szemben hoznak ítéleteket, és igen, sikeresen működhetnek ellenzéki vezetésű önkormányzatok is. Erős tények állnak rendelkezésre azok számára, akik amellett érvelnek, hogy Magyarország továbbra is teljes értékű demokrácia. A demokráciának azonban nemcsak formális, hanem minőségi ismérvei is vannak, amiben egy személy, vagy akár a választók legnagyobb, de önmagában kisebbségben lévő csoportja nem gyakorolhat totális hatalmat mindenki más fölött. A pártok közötti tényleges verseny megszűnése ahhoz vetetett, hogy a politika elkezdte gyarmatosítani az olyan területeket, mint a média, üzleti, tudományos élet, amelyeknek részben önállóságot kellene élvezniük.

Ez a szabadság szűkülése mellett a társadalom teljesítményének súlyos visszaeséséhez fog vezetni, egyre gyorsuló spirálban. Ez azok jövőjét is súlyosan beárnyékolja, akik egyébként a Fidesz célkitűzéseivel egyetértenek.  Erről kellene meggyőzni a választók többségét, hogy a politikai verseny helyreállítása érdekében vállaljanak áldozatokat, pl. fogják be az orrukat szavazásnál, adjanak anyagi támogatást a projekthez, vállaljanak aktív szerepet. Elvben nem kellene nehéznek lennie, hiszen ez az általuk megtapasztalt valóság része – ehhez képest elvben mennyivel nehezebb kellene, hogy legyen, hogy a Magyarországra gyakorlatilag nem irányuló bevándorlás súlyos veszélyéről meggyőzzék az embereket. A Fideszt azonban nem csak az óriási anyagi fölény segíti, hanem az is, hogy baltaék egyszerűségű következetességgel viszi a saját történetét.              

Most példaként nézzük meg, hogy hogyan viszonyulnak az eddig megjelent programok ahhoz, hogy a Fővárosi Önkormányzat a kormány nélkül a cipőfűzőjét sem tudja bekötni.

groundhog_jpg_scaled1000_1355403812_2.jpg

A Momentumnál ezzel nem foglalkoznak, a Jobbik és az LMP (Puzsér Róbert, ami mostanáig megjelent) sem értesül erről a problémáról. Az MSZP (Karácsony Gergely) ezzel szemben külön fejezetet szentel a kérdéskörnek. Megtudjuk, hogy „Budapest csak akkor tud ellenállni a Fidesz újabb központosító törekvéseinek, ha valódi demokratikus közösséggé válik.” Ennek részeként pl. új Budapest törvényt alkotnának, ami zseniális gondolat,  csak mintha a Fidesznek kétharmados többsége lenne a parlamentben. A következő pont: a Főpolgármesteri Hivatal előtt parkosított agóra! Most már tényleg nem lennék majd Orbán Viktor helyében! De hát Zugló után úgyis tudjuk, hogy mire lehet számítani…

És akkor mi az én javaslatom? Bojkottálja az ellenzék az önkormányzati választásokat? Nem. Nem lehetne keresztülvinni, és nem is kell. De hirdessen olyan programot, tegyen olyan ígéreteket, amelyek összhangban vannak azzal, amit egyébként Magyarországról mondanak. Ígérjék meg azt, hogy a törvényesség határáig az önkormányzatok minden erőforrását a kormány elleni küzdelemre fogják felhasználni. Hogy emiatt a következő két és fél évben kevesebb utcát fognak leaszfaltozni? Hogy nem fogják felújítani a művelődési házat? Nem lesz új játszótér? Igen. De ez nem tűnik túl nagy árnak, ha a mérleg másik serpenyőjében a demokrácia helyreállítása szerepel. Kevesebben fognak emiatt az ellenzéki jelöltekre szavazni? Talán. Az biztos, hogy ha az a szempont a választóknál, hogy ki tud jobban lobbizni a településért, akkor az ellenzékiek eleve nem indulnak annyira jól.

El kell dönteni, hogy mi a cél. Aki helyben akar fontos ügyeket menedzselni, a Nemzeti Együttműködés Rendszerébe jól beilleszkedni, az vegyen vissza a diktaturázásból, és kezdjen nagyban barátkozni a Fideszesekkel, talán még át is léphet. Aki viszont meg akarja buktatni ezt a rendszert, az viselkedjen úgy, mintha komolyan gondolná, amit mond. Ezt persze egyszerűbb mondani, mint csinálni, de minden szolidaritás és barátság mellett is azt gondolom, hogy ebben nincs középút.        

A bejegyzés trackback címe:

https://patakimarton.blog.hu/api/trackback/id/tr8014792256

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.