Eddig a bejegyzésig ez az Együtt politikusának a blogja volt. Az Együtt a 2018-as választásokat követően a megszűnés mellett döntött, én pedig nem pályázok választott tisztségekre, nem gondolok magamra politikusként. Előbbi okairól  - hogy miért nem ért el az Együtt 1 százalékot sem - egyszer talán érdemes lesz hosszabban is írni. Azzal a meggyőződéssel politizáltunk, hogy az ellenzéknek valós kísérletet kell tennie a Fidesz legyőzésére a választásokon, akkor is, ha egyébként ennek csekély az esélye. Ezzel szemben ma a parlamentben ülő ellenzéki pártok belátva ennek a reménytelenségét, inkább a saját túlélésüket szolgáló stratégiákat követtek. Ezek a pártok relatíve sikeresek. Az azonban megmarad kérdésként, hogy vajon nem ezek az ellenzéki stratégiák alapozták-e meg a Fidesz elsöprő győzelmét?

Következmény vagy sem, a helyzet meglehetősen súlyos. Jobbat Filippov Gábor elemzésénél (A hibrid ellenforradalom kora) és Török Gábor nyomtatásban már meg nem jelent interjújánál ("A királyi udvar a fontos") nem tudnék írni, így nem is teszem. És nem is tudom, hogyan tud ebben a rendszerben egy ellenzéki politikus úgy szerepet vállalni, hogy az valójában ne a rendszer fenntartását szolgálja. Ha valamit bánok, akkor az nem az, hogy az Együttben megkíséreltünk erkölcsi megközelítéssel politikát csinálni (ha úgy jobban tetszik: "amatőr módon", "naivan", stb.), és kudarcot vallottunk, hanem hogy nem találtunk kiutat, de a nyilvánosságban még csak nem is reflektáltunk a hibridrendszer hibridellenzékének paradoxonára: retorikájában diktatúrában, míg cselekedeteiben, eszközválasztásában liberális demokráciában érzi magát.

Nem tudom mi lenne a követendő magatartás politikusként, ezért nem vagyok politikus. Viszont mindig azt gondoltam, helyenként írtam és beszéltem róla, hogy úgy nem tud egy demokrácia működni, ha a közéletet teljesen a hivatásosok szűk körére hagyják. Az állampolgároknak a négyévenkénti szavazásnál több felelősséget, több szerepet kell vállalniuk. Nem helyes, ha valaki vizet prédikál, de bort iszik, így igyekezni fogok a saját elvárásomnak megfelelni, igaz, ennek a formáit egyelőre meg kell találnom. Ennek egy eleme lesz ez a blog - mivel politikai-társadalmi-gazdasági problémákról nem szűntem meg gondolkozni, így akkor akár írhatok is. A témaválasztás, a stílus a korábbiaktól sok tekintetben el fog térni. Arra is gondoltam, hogy új blogot indítok, de igazából már nagyon megszoktam, hogy arccal állok bele véleményekbe, így egy anonim felület talán fura lenne. Másrészt nincs semmi szégyellnivalóm a korábbi posztokkal kapcsolatban, a lényegüket tekintve ma is ugyanazt gondolom, a kattintásvadász címadás, a rövidség, a könnyen érthetőségre való törekvés, esetileg kicsit szenzációhajhász jelleg pedig a környezet diktálta foglalkozási kényszer. Korábban azt volt a siker mérőszáma, hogy hányan nyitották meg egy-egy posztot, vagy esetleg hívtak-e utána tv-ből, rádióból. Most a talán kevesebbeket foglalkoztató, de mélyebb vitákhoz szeretnék hozzászólni. Mondhatnám azt is, hogy a mennyiség helyett inkább a minőségre fogok törekedni. (Bár szoktam viccelődni azzal, hogy az Együttben itt rontottuk el a dolgot: és tényleg egészen kiváló emberek szavaztak ránk, amit onnan tudunk, hogy ismerjük őket mind :) )

Az új borítón szereplő füzetecskét az egy ideig az Egyesült Államokban élő nagymamán könyvei között találtam. A címe szó szerinti fordításban: "25 lecke állampolgárságban". Természetesen tudom, hogy magyarul helyesen úgy hangozna, hogy állampolgári ismeretekben, de nekem mégis azt sugallja a negyvenéves kötet címe, hogy magát az állampolgárságot lehet, sőt kell tanulni. Például nekem is.