Hogyan nyírta ki Orbán a budapesti olimpiát?

(Amit ezúton is köszönünk, mert nagy baj lett volna belőle)

2017. február 18. - Pataki Márton

Ma már biztosan tudhatjuk, hogy 2024-ben nem lesz Budapesten olimpia. Akkor se, ha Orbán és Tarlós véletlenül gerincet növesztenek, és engedik, hogy a budapestiek döntsenek a pályázat sorsáról, és a többség esetleg úgy szavaz, hogy ne vonják vissza a pályázatot. A Nemzetközi Olimpiai Bizottság olyan városoknak (és áttételesen országoknak) adja a rendezést, ahol annak elsöprő a támogatottsága. Utóbbinak ugyanis hét éven keresztül ki kell tartania, hiszen ha változik a közhangulat, akkor a rendező városok később, a rendezés elnyerését követően is le tudják mondani az olimpiát, ahogyan Denver az 1976-os téli olimpiával meg is tette. Budapesten és Magyarországon ma egyáltalán nem elsöprő a támogatottsága az olimpia rendezésének, és miközben a közvéleménykutatások megbízhatóságáról, irányított voltáról mindig lehet vitatkozni, az aláírásgyűjtés során óriási indulatokat lehetett tapasztalni, az elképesztő mennyiségű összegyűjtött aláíráson túl. Az olimpiai pályázat az Orbán-rendszer egyik jelképévé vált.

Ez egyáltalán nem volt szükségszerű!

Amikor 2015. májusában az Együtt elnöksége kialakította a párt álláspontját a pályázattal kapcsolatban, azzal a tudattal döntöttünk, ismerve a korábbi olimpiákkal kapcsolatos tapasztalatokat, a feltételrendszert és a korábbi tanulmányokat, az egyértelmű és nyílt ellenzés mellett, hogy ez egy lelkiismereti alapú, politikai racionalitással és a lehetséges támogatóink nagy részével szembemenő álláspont. (Arról, hogy miért nem jó ötlet olimpiát rendezni: itt és itt). Ugyan még a Brexit és Trump előtt voltunk, de a logikus gondolkodás, a józan számítás már akkor sem volt nagyon nyerő a látványos álmokkal szemben. Az Együtt egyik alapja azonban a magyar politikára is jellemző néphülyítéssel szembeni küzdelem. Ebben a kérdésben ez azonban a többihez képest is nehéznel látszott. Egy 2007-es mérés 77 százalékos támogatás mutatott az olimpiarendezés mellett, a Budapesti Olimpiai Mozgalom által megrendelt 2015. januári mérés 60 százalékos támogatást mutatott (és a maradékban vannak mind a két esetben azok is nagy számban, akik „nem tudják”). A BOM szervezésében számos közszereplő és gazdasági vezető politikai elköteleződésétől függetlenül korábban elköteleződött a budapesti pályázat mellett. Várható volt, hogy az összes kiemelkedő sportolónk fel fog sorakozni a projekt mellé.

Az ellenzéki pártok viselkedésében ez meg is látszott. Az MSZP és a Jobbik még 2015. tavaszán a támogatásáról biztosította a pályázatot, majd júniusban gondosan meg is szavazták a Fővárosi Közgyűlésben (egyedül Csárdi Antal, LMP-s képviselő szavazott ellene – az Együttnek a Közgyűlésben nincs képviselője). Az MSZP országgyűlési képviselőcsoportjának többsége ugyan szépített a parlamenti szavazáson, de a meghatározó arcaik továbbra is keményen állást foglaltak az olimpia mellett. Amikor a Fideszesek erre most emlékeztetnek, akkor szerintem helyesen járnak el. Az, hogy közben gátlástalanul hazudoznak is, az persze nincs rendben. De ez még nem magyarázat arra, hogy hogyan sikerült Orbánnak a biztos támogatást megfordítania.

Az ötletük jónak tűnt: távol tartani a miniszterelnöktől a kezdeményezéstől. Először a Magyar Olimpia Bizottság döntött, illetve beszélt erről nyilvánosan, majd a Fővárosi Közgyűlésbe került előterjesztés a főpolgármester aláírásával. A kormány, illetve az Országgyűlés csak ezt követően támogatta az „alulról jövő” kezdeményezést. Ezt persze már akkor se hitték el az óvodások se. Borkai Zsolt, Tarlós István, a fővárosi Fideszes polgármesterek mint önálló kezdeményezésekre és döntésekre képes emberek? Hiszen éppen azért kerületek ezekbe a pozíciókba, mert Orbán Viktor biztos lehetett abban, hogy soha nem fognak önálló döntéseket hozni. Időnként azért az arcukon lehetett látni, a mondataik között lehetett értelmezni, hogy valójában mit gondolnak erről az egészről.

Az Orbán-rendszerre jellemző hazudozás mindenesetre a pályázat biztos eleme lett. Ez a valós kezdeményezőn túl kiterjedt arra, hogy valójában milyen terhet jelentene az országnak az olimpiarendezés, magának a pályázatnak a költségeire (TAO-támogatások tervezett felhasználása), vagy arra, hogy az Agenda 2020 hogyan érinti a rendezés költségeit (az elhangzó állításokkal szemben valójában sehogy, mert nem több egy csokor szép célkitűzésnél, az elvárt létesítmények körét semmilyen módon nem befolyásolja).

Ezt követte a társadalmi párbeszéd teljes elutasítása és a pökhendiség: azok, akik nem értenek egyet a rendezéssel, hazaárulók, Párizs és Los Angeles fizetett ügynökei; a választók buták, nem alkalmasak ennek a kérdésnek az eldöntésére, mert „nincs elég információjuk”. Nyitottság helyett volt titkolódzás, és sokmilliárdos, csapból is folyó propagandakampány, statisztákkal feltöltött rendezvényekkel és megalázott sportolókkal. Utóbbiakat ugyanis sikerült magukra hagyni, hiszen a kormány, vagy a pályázat előkészítői közül soha, senki nem vállalta a vitát az ellenzőkkel. 

A pályázat vezetőjének sikerült egy jó Fideszes kádert kinevezni Fürjes Balázs (Fidelitas alapító, Deutsch Tamás egykori kabinetfőnöke) személyében, a szimbolikus csúcsra pedig egy igazi gyomorforgató figura: Dr. Schmitt Pál került. Valaki, aki minden bizonnyal az általános iskolát is protekcióval végezte el, és egy életet töltött luxusban anélkül, hogy valaha egy percet is igazából dolgozott volna. Sokat elárul a Nemzetközi Olimpiai Bizottságról, hogy a megszégyenítő bukása után is megtarthatta a tagságát. Töltsön el mindenkit elégedettséggel, hogy adófizetőként a bukott köztársasági elnököt továbbra is havi másfél millió forinttal támogatjuk (plusz lakás, sofőrös autó, de ezekre kárt szót vesztegetni).

Természetesen az Orbán-rendszer lényege sem kerülte el a pályázati folyamatot: a gátlástalan, üzemszerű lopás. Ennek legkiemelkedőbb eleme a most már több mint hétmilliárd forintos, tartalmilag teljesen homályos tanácsadói megbízás, ezt követik a milliárdos kommunikációs tenderek, de még a tizenmilliós informatikai beszerzések is.  Mintha a pályázatért felelős Budapest 2024 Zrt. azt tűzte volna ki céljának, hogy hogyan lehet legjobban gúnyt űzni a közbeszerzésből. Részletesen ezekről korábban itt írtam.

Akik a fentieknek akár csak egy kis részével szembesültek, hamar elvesztették a kedvüket a nemzeti egységbe csomagolt újabb orbáni mutyitól, és nyitottabbak lettek arra az érvelésre, hogy először talán próbáljunk meg szervezni egy normális hétköznapot.

2024-ben nem lesz olimpia Budapesten, de Magyarország problémái nem múltak el. A demokrácia látszatának fenntartása mellett még mindig a teljes államgépezet minden erőforrásával egyetlen párt hatalmának a fenntartásán dolgozik. A politikai küzdelem teljesen egyenlőtlen, a Fidesz és az ellenzék lehetőségeit össze sem lehet hasonlítani. Az ilyen rendszerek azonban önmagukat buktatják meg előbb-utóbb. A budapesti olimpiai ügye példa erre, és azt mutatja, hogy talán a rendszer egészének a bukása sincs már messze.

Emiatt azonban senki ne dőljön hátra: hiszen a Momentumnak ettől még kezdeményeznie kellett a népszavazást, az aktivistáknak (többek között az Együtt tagjainak) pedig a januári-februári hidegben az utcán állva össze kellett gyűjteniük az aláírásokat. A változáshoz a rendszer önaknásítása mellett az emberek politikai aktivizálódására is szükség van.        

16797062_1208045915979980_434220134524320029_o.jpg         

Ha tetszett a cikk, csatlakozz Facebook oldalamhoz és kövesd későbbi bejegyzéseimet is:

 

A bejegyzés trackback címe:

https://patakimarton.blog.hu/api/trackback/id/tr3912270836

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.